Bizonyára mindenki ismeri a medve történetét, amikor tavasszal előbújik a barlangjából. Ha süt a nap, meglátja az árnyékát… na jó, nem folytatom. Meg aztán igazából a nap sem sütött, mi mégsem bújtunk vissza. Szóval hosszú volt a téli szünet, kellett már egy kis foci, egy kis dac. Pardon, inkább így: DAC!
Nyitókép: Jojo Samek
Személy szerint nagyon vártam, hogy végre lássak is, ne csak nézzek. Ne csak sejtésem legyen a történtekről, hanem az elsőtől a kilencvenedik percig lássak minden mozdulatot. Hogy miért? Hát mert nekem hosszú volt a tél. Nagyon hosszú. Három és fél évig tartott!
Most már megfürdök a tavasz melegében, az sem számít, hogy valójában nincs is meleg. Valami fűt belülről.
Nem, de nem ám! Nem a pálinka! Induljunk már on tour-ra! Első benyomás, hogy van helye a lábamnak is, mivel nincs ott a „kibli”! És mi a második? Elárulom! A mellettem ülő kedvesem arcáról leolvasott kétely, amikor elordítom az első nótát a buszban. Leolvasott, és nem kimondott kérdés. Egy kérdés, melyet számtalanszor feltettem magamnak én is:
Tedd a kezedet a szívedre, és úgy mondd, hogy biztos nem fog-e hiányozni? Nem? Nem!
És akkor, eme történelmi pillanatban – bocsánat, ezt nem én mondtam –, ahogy az autóbusz áthalad a Kis-Kárpátok hófedte szorosain, a jablánci vendéglő parkolójában rögtön megörökítődik a perc. Kis lépés ez egy embernek, de hatalmas ugrás nekem – a Holdra lépés szindrómája. Kattan a masina, ösztönösen, mosolyogva bepózolunk, pedig pont azok lennének a legjobb képek, amire az ember nem készül fel. Kérdések tömkelegével szembe nézve, magyarázatot várva és adva. Erre sem lehet felkészülni. Egyszer talán majd elfogynak. Pont, mint a hó nyáron. És pont, mint a kék ég homálya, ha végre kisüt a nap.
Szenice – az első túra helyszíne cápóként, és az első túra helyszíne már nem cápóként!
Tudom, hogy a mondat „sántít” picit, de jobban nem tudná átadni a véletlent. Vagy pont azt, hogy véletlenek pedig nincsenek. Forog a kapu, már bent vagyunk, már nincs visszaút. Mondjuk nem is mennék! Élvezem, hogy sokan vagyunk, és hogy ma nyerünk! Mert ehhez nem férhet kétség! Csak így maradhatunk a vonal felett, az első hatban! Az első félidő nem igazolja mindezt. Olyan, mintha az öltözőben maradt volna a csapat, mivel nincs nap, és így árnyék sincs. Igen ám, de a szektor tele van, a hangulat az adott, nap nélkül is!
Két gól és még valami!
Fordulás után aztán megadatott kétszer is, amit eddig a hátam mögött láttam csak. Vagy épp’ nem láttam. Az a pillanat, amikor a labda elhagyja a játékos lábát, és fénysebességgel vágódik a hálóba. Gól! – hát persze. 2014 augusztusban kikaptunk 2:1-re – ez volt az a bizonyos első túra a megafonnal. Most úgy illik, hogy megköszönjem a győzelmet. A győzelmet, és a két gólt! Azt is, hogy végre elbújhattam a tömegben, és egy voltam a sok közül. Hogy a hangom beleveszett a tábor hangjába. Túl szubjektív? Nos igen, élményeket írok, és nem sablonos összefoglalót. Élményeket melyeket átéltem szemben a játéktérrel, pont, mint annak idején. Lehet, hogy csak mese, de a mese pont az a műfaj, amit, ha kizársz az életedből, elveszik gyermeki mivoltod, és örökké felnőtt maradsz!
És persze az elengedhetetlen utóirat: látta valaki Záhumenský arcát a mérkőzés utáni ünneplésben? Mint egy kisgyerek, amikor megkapja szüleitől a hőn áhított játékautóját. Olyan volt, pont olyan!
(Roberto)
