(DAC–Nagymihály, kicsit másképp)
Lehet kissé unalmasan hat, hogy megint magammal foglalkozom, de ezt a témát átrágom akkor is, mint kezdő kutya a „hozd vissza” labdát. Isten lássa lelkemet, tényleg (nem tudtam) nem tudom ki (lesz) az „utódom”, hiába néznek rám többen is olyan kétségbeesetten. Majd legnagyobb megdöbbenésemre a „senki” nevű fickó tartotta a mikrofont. Fasza, gondoltam magamban, aztán csak lementem megtudakolni, most akkor mi is a szitu?
Akkor a dolog úgy áll, hogy nincs még egy ilyen „bolond”, mint te voltál! Egyelőre, hm…
Higgyék el kérem, vannak helyzetek, amikor megtiszteltetés bolondnak lenni. És ez pontosan olyan! Vegyünk például egy másik történetet. Nyugodjék nagyanyám bibliájára leltem rá a minap lomtalanítás közben. Annak idején hozzám került, bár jó pár lapja hiányzik (a második világháború viszontagságaiban megrágta a kecske), meg nem válnék tőle semmi pénzért.
Szóval, nem csak megtiszteltetés, de egyben érték is bolondnak lenni. Nem minden pejoratív, ami annak látszik!
Most, hogy ezt tisztáztam, talán kezdhetnék magával a meccsel is foglalkozni. Hát igen, show must go on! Reggel korán nekiláttam a munkámnak, hogy időben mehessünk meccsre. Ez még akkor is érvényes, ha „kemény” 5 perc séta az út a stadionig. A csontig hatoló hideg sem szegte kedvemet, pláne, hogy magamban a „Süss fel Nap!” című gyermeknótát kezdtem dúdolgatni. Egyszercsak fogta magát, és előbújt. Gyenge, februári sugarai égi jelként értek célba arcomon. Ahogy telt az idő, egyre inkább tudatosult bennem, meccsnap van!
Indulás az Arénába, a hagyományt nem megszegve, szilvapálinka mértékkel!
Amikor felértem a lelátóra, valami csodálatos érzés fogott el. A hideg továbbra is tartotta azt a bizonyos „csontig hatoló” szintet, de éreztem, hogy vénáimban szinte felforr a vér. Most ez így hülyén hangzik, de közel tartottam karomat a fülemhez, hátha hallani is, ahogy rotyog, mint a gulyás a fazékban. Persze nem hallottam semmit, az érzést sem tudom átadni, de gondoltam, segítek átérezni. Már nem csak bolond, de boldog is voltam, és boldogok a bolondok, mert bolondulnak a boldogságért. A kilátás csodálatos a kilencedik sorból, a meccs is elkezdődött végre. Hamar rájöttem, hogy ha maga a mérkőzés lenne a „főétel”, annak körítése pedig a desszert, rosszul választottam meg az étkezési sorrendet.
Pontatlanul, már-már serdülőkhöz képest is átgondolatlanul játszottunk.
A játékunkból hiányzott valami, talán valaki. Talán a Pacsi, de elég „hosszú” a cserepadunk, hogy ilyen szinten, és főleg ilyen, nem is átlagos csapat ellen gondot okozzon. Márpedig okozott, nem is keveset.
Mi juthat az eszébe ilyenkor egy excápónak? Sajnálni kezdtem az Attilát, hogy roppant nehéz dolga lesz majd, a hideg és a nem éppen szemet gyönyörködtető játék mellett feldobni a tábort. Ahogy egy találkozó előtti beszélgetésben is elhangzott, vezérszurkolónak lenni egyben akkora mazochizmust jelent, mint ide Makó, sőt, oda-vissza! Mazochizmus, vagy alázat?
Félidőben, avagy a meccs fél idejében, félig sem elégedetten!
Csezdmeg a „retyóban” elhangzott, a következő: „van itt wifi?” –nem tőlem!!! Átfutott az agyamon, ha tényleg van, mi lehet a kódja? Mondjuk, Hajrá DAC?! Az túl gyenge! – figyelmet kérek, a mondat kétértelmű! Fordulás után a játék képe vajmi keveset változott. Legszívesebben, azt írnám, hogy nagyobb sebességre kapcsoltunk, de akkor azt hiszem, messze állnék az igazságtól.
Minden kétséget kizárólag „találtunk” egy gólt, de az legalább olyan volt, mint az a bizonyos reggeli napsütés. Legalább picit melegített. Szóval Divković – 1 ide! Ezután kihagytuk a tizenegyest, amitől a keletiek még inkább vérszemet kaptak! Tegyem hozzá rögvest, addig sem vak tyúkként kapirgáltak. Végül ez lett a vesztük is. Totális ellentámadásra – nyitott, ajtó és ablak – rákontráztunk, és volt egy jó frekvenciájú Herc-ünk. Vagyis, az már 2 ide! 🙂
Győzelem, három pont és harmadik hely! Hazaérve azon gondolkodtam, hogy „dobok” egy „pótolhatatlan” státuszt a fészbukra, de maradt még a tavalyi alázatból egy adaggal a zsebemben.
P.S.: Van egy olyan érzésem, ha berúgjuk a „büntit” az ellenfél összeroppant volna rögvest. Így maradtak izgalmak a végére, és legalább nem fagytunk meg!
(Roberto)
