Van egy mese a szegény emberről, aki minden nap elmegy a templomba egy szent szobra elé imádkozni.
Kérlek, kérlek, kérlek, add, hogy megnyerjem a lottóötöst!
Egy nap a szobor életre kel és megszólítja az előtte imádkozó férfit.
Kérlek, kérlek, kérlek, tölts már ki egy szelvényt!
Ismerős helyzet? Tegyük a szívünkre kezünket, kinek nem…? Valójában nincs szükségünk akadályokra és akadályozókra, a legnagyobb ellenségünk sokszor saját magunk vagyunk.
A veszedelem nem akkor jön velünk szembe, ha befordulunk egy sötét sikátorba, elég csak tükörbe néznünk és ő néz vissza ránk: a legnagyobb veszélyt mi magunk jelentjük önmagunkra.
(Minek az embernek ellenség, ha ott vagyunk mi…)
Az elmúlt hetem kényszerpihenővel, teli orral, masszív tévézéssel és netezéssel telt. A fórumokat böngészve egyöntetű következtetést vontam le: más helyett mindent jobban csinálnánk, de valahogy a saját életünket mégis baromi nehezen menedzseljük. Mások döntései felülbírásának okleveles szakértői vagyunk, közben saját életünk komfortzónájából a világért se lépnénk ki. Pedig a lottóárushoz csak pár lépéssel kellene tovább merészkedni.
Önvizsgálatot tartottam:
Miért követem el ugyanazt a hibát újra meg újra? Hogyan lehetséges kétszer ugyanabba a folyóba lépni? Milyen belső hang üzenetét kell követnem ahhoz, hogy leszámoljak a kétségeimmel?
Miután úgy éreztem, hogy Hérakleitosz kétszer nem léphetsz ugyanabba a folyóba elmélete igazolásakor én vagyok az a kivétel, aki erősíti a szabályt, úgy döntöttem, instant megoldás szükségeltetik. De mi lehet az üzenet, amit a belső hangom próbál az agyamnak közvetíteni? Lementem alfába, thétába, eredménytelenül. Nem adtam fel, és két orrfújás között egyszercsak hirtelen felszínre tört: a felismerés egy kapják be opció formájában érkezett. Heuréka, ez a hiányzó láncszem!
Két lehetőség van:
várjuk, hogy a lottószelvény bemászik a zsebünkbe, vagy nem félünk kockáztatni, veszünk egy mély levegőt és készen állunk arra a lehetőségre, hogy veszítünk. Ám, a fődíjat is elvihetjük.
Mozart, Coco Chanel, McDonaldék, Amancio Ortega, Steve Jobs, Hamupipőke. Mi a közös bennük? Zsebükben a lottószelvénnyel, egy jól artikulált kapjátok be után szembe mentek az árral, és felmutatták középső ujjukat a szalagon gyártott sablonoknak.
Sorsszerű az egybeesés, felkapcsolom a tévét és az univerzum üzen: a 26. helyen rangsorolt, teljesen esélytelen snowboard világbajnok, Ester Ledecká olimpiai aranyat szerzett szuperóriás műlesiklásban.
– Kapjátok be – gondolta Esterka, majd felállt a startvonalhoz és megcsinálta a lehetetlent.
