Üres a polc, üres a spájz. Főzni mégis kell, hiszen nincs mit enni, mert nincs miből főzni. A hely, ahonnan szeretnénk valamit leemelni, valami finomat, laktatót levenni, üres.
Ki tölti meg? Én? Meg tudom tölteni saját magamnak? Egyedül?! Nem szabadna ezen gondolkodnom, csak csinálnom.
Egyszerűen előrelátónak kell lennem, elkészítenem a sok szívet és lelket melengető finomságot, hogy aztán később csak leemelhessem, finoman feldolgozhassam, hogy a szeretteimmel együtt elfogyaszthassuk.
Így megy ez minden téren, igaz? Oly sok az üres polc még, amire még nem tettünk semmit, mert nem volt mit, nem volt honnan. Most minden egyes polcot szeretnék megtölteni, felszerelni, minden sort tele tenni, de csak széppel és jóval. S a gondosan dunsztolt kompótok, savanyúságok mellé be kell férniük a különleges befőtteknek is. Ez például az
„úgy szeretlek, ahogy vagy”, vagy a
„fent mindig süt a nap”,
„a mosolygós megelégedettség”,
„türelem és tolerancia töményen”,
vagy a legpikánsabb keverékem, az „elég az elég”.
Ezek a befőttek balzsamok a szívemnek. Szeretném, ha mindig állnának a polcomon egy-egy üveggel. Ha pedig megéhezünk, csak elővesszük és jót falatoznk belőlük. Langyos kenyér és meleg kakaó mellé, körbeülve, beszélgetve a legfinomabbak.
