Oh, hány hosszú, buta, tiniév kellett, hogy most, anyaként, tökös harmincas nőként ezt végre ki tudjam mondani. Elmondom: elég sok, és nem is csak tiniévek.
Fotók: Pixabay
Alapvetően egy napsugaras kedvű, életvidám nőnek tartom magam, akinek természetesen megvannak a maga mélypontjai is, és igen, ezt a napsugaras életszemléletet hajlamos vagyok voltam kiterjeszteni a kiszemelt párjelöltekre is.
Nem azt figyeltem meg, majd szerettem meg bennük, amilyenek voltak, hanem amilyenek lehettek volna, amilyenek lehetnének a jövőben.
Azt a csodás jövőt, melyet a megkapó külsejük, őrjítő gondolataik és csillogó mosolyuk ígért. Mennyi hibás döntés, mennyi várakozás, majd kemény pofára esés kellett, hogy megértsem végre: ami most nincs, az nincs! Nincs! Sem egy varázslatos mosoly, sem egy szép ígéret nem hazudhat erről.
A jövő nincs itt, a most van most. Jövő pedig csak lesz. Majd valamikor. Majd egyszer. Amikor majd akar, majd megjön és majd jól meghozza azokat a változásokat, amiket meg kell hozzon. De ami nincs, az nincs. Kész.
Ez jó! Félreértés ne essék. Jó most végre felfogni, amit úgy húsz évvel ezelőtt is már agyilag felfoghattam volna: pasiknak, csajoknak nem bedőlni, a rizsát félretolni és lazán továbbmenni. Megspórolhattam volna a későbbi terápiát, a több ezer órás önismerettel foglalkozó előadást, könyvet, tanfolyamot, továbbképzést. No és persze a végtelenített – s olykor már-már kínos – baráti beszélgetéseket, melyek főleg arról szóltak, hogy „szegény én”, ahelyett, hogy inkább őszintén megkérdeztem volna a másiktól: Te hogy vagy?
Tehát, íme a tanács: ha megismersz valakit, akkor soha nem az őt követő szövegfelhőt kell figyelned, amibe a szent bakancslistája van írva, hanem őt magát. Őt. Amit tesz, ahogyan teszi. Összhangban vannak-e a szavai a tetteivel.
Szövegfelhő, szép ábrándok, kuka. Ott álltok egymással szemben az itt és most-ban. Csak ez van. És milyen jó, hogy van.
