KLIKK-ARCHÍVUM
A Kuciak-Kušnírová kettős gyilkosság a Hedvig-ügynél is brutálisabb példája annak, hogy az elmúlt 12 évből 10-ben kormányzó Fico-kabinet által kiépített gátlástalan, korrupt rendszerben akad egy szűk réteg, aki lubickol, éppen ebből kifolyólag egyszer csak vesztenivalója lesz, és mikor a piszkos ügyeikre valakik rámutatnak, a legvégsőkig el mernek merészkedni, ugyanis bíznak az államhatalom köddel telefújt labirintusaiban.
Hétfőn viszont megtörtént az, amire 2006 augusztusa óta várnak a szlovákiai magyarok, és nemzetiségtől függetlenül minden jóérzésű civil. Civil/politikai nyomásra lemondott Robert Kaliňák (Smer-SD), az első, a második és a harmadik Fico-kormány belügyminisztere, akinek kiemelt szerepe volt úgy a fentiekben, mint abban, hogy 12 éve az államhatalom is meghurcolt egy megvert és megalázott főiskolás lányt.
Ennek apropóján úgy döntöttünk, archívumunkból közöljük a Žák-Malina Hedviggel 2012 őszén készített interjúnkat, a hosszából kifolyólag három részben. Előfordulhat, hogy némely részei már nem aktuálisak, az eredeti hangulatának és üzenetének megőrzése céljából viszont nem módosítottunk rajta.
Az interjú megjelent a Klikk Out 2012/11. számában.
///
Szerző: Poór Tibor, Szilvási Tibor
Fotók: Šenkár Márió
Megtámadásának és a csúcspolitika általi hazuggá nyilvánításának ügye mára a szlovák-magyar viszony egyik kerékkötője, a hat éve (2012-ben járunk – a szerk. megj.) Nyitrán megvert diáklány pedig mára szimbólummá vált. Ügyének múltjáról és jelenéről, a közvéleményről, a médiáról és a politikáról beszélgettünk az azóta férjezett, kétgyermekes édesanyával, Žák-Malina Hedviggel.
Péterrel (a férj – a szerk. megj.) régóta ismertük egymást, ezért nagy sokk ért, amikor meglátogatott az irodában, és egyszer csak kijött belőle, hogy Hedvig a barátnője. Addig a médiában követtem az ügyet, és fel voltam ugyan háborodva, de közelebbről nem érintett. Akkor viszont éreztem a pillanatot, hogy ez az ügy már nem lehet közömbös. Hogy látta Ön az emberek reakcióit?
Azt kell mondanom, hogy kevesen kérdeztek róla. Ez a hat év rádöbbentett arra, hogy az emberek nem nagyon tudják kezelni az ilyen helyzeteket. A többség nem tudja, mit mondjon, és talán tapintatosságból nem kérdeznek semmit.
Sokan úgy tesznek, mintha nem tudnák, ki vagyok. Aki viszont kérdez, az általában pozitívan viszonyul hozzám, és elmondja, mennyire felháborítja a dolog, és hogy mennyi ideje figyelemmel kíséri.
Negatív reakciókkal az utóbbi négy évben nem is találkoztam.
Mire emlékszik, milyen érzései voltak Péternek és az Ön szüleinek, amikor mindez megtörtént?
Ennek több fázisa volt. Amikor a rendőrségen közölték, hogy mindezt ellenem fordították, akkor Péter, aki az autóban várt rám, azt mondta, hogy ez így biztos nem lehet igaz, és biztos valamit félreértettem. Felhívta a nyomozótisztet, és kérdezte, hogy jól értettem-e mindezt. Azt a választ kapta, hogy ez a nyomozásnak csak egy része, de azt természetesen folytatni fogják. Erre három nappal később lezárták. Ép ésszel senki nem tudta felfogni…
A szemedben a barátod vagyok jellegű módszerek a titkosszolgálat klasszikusai…
Utólag ezt könnyebb felismerni, hogy már a kihallgatáson ilyen jó zsaru-rossz zsaru módszerrel csoportosultak, arra számítva, hogy ha nem tudnak kellő lelki nyomással megtörni, akkor majd azzal, hogy mellém áll valaki, aki azt mondja, jobban jársz, ha így cselekszel, mert hidd el, ezek képesek bármire…
Alapvetően a közvélemény a polgár vs. hatalom viszonyában kiáll a polgár mellett. Miután Robert Kaliňák és Robert Fico azt állították, hogy Ön hazudott, érzett a nyilvánosság részéről olyat, hogy ezzel valakik igazolódni látták a saját reményüket?
Szerintem sokan. Ugye, úgymond, bombabiztos bizonyítékokkal álltak elő, mint a DNS, tanúvallomások, orvosi látleletek megkérdőjelezése, csak az évek alatt ezek vagy megdőltek, vagy kérdőjelek övezik őket. Természetesen akkor mindenki elhitte.
Erre van a pszichológiában egy megnevezés, a bárány effektus, amikor a vezér kiáll, és egy hathatós beszéddel elmondja, hogy mi az, amit ő gondol. Majd a kevésbé gondolkodó ember – valljuk be – kb. 70%-a az átlagembereknek, elhiszi.
Már csak abból a státuszból kifolyólag is, hogy aki ezt mondja, az egy jelentős funkcióval, befolyással bíró ember, hát már csak tudja, hogy mit beszél.
A környezetében is bizonytalanabbá tette ez az embereket?
A közvetlen környezetemben nem. Akik évek óta ismertek, azokat nem lehetett meggyőzni, hogy hazug vagyok, vagy kitalálok ilyet. A hivatalos verzió az volt, hogy meg akarom buktatni Szlovákia kormányát. Hát ők ezt nem hitték el rólam…
Többször hallottam, hogy Josef K. történetével (Kafka: A per) próbálták párhuzamba hozni az Önét. Ön is érzett effajta szorongást a hétköznapjaiban?
A hivatalos verzió az volt, hogy meg akarom buktatni Szlovákia kormányát.
A kezdetek nagyon szörnyűek voltak. Főleg azért, mert eldöntöttem, hogy visszamegyek Nyitrára. Akkor még volt másfél évem, minden nap abban a közegben éltem, és a helyszín mellett kellett elmennem. Azt gondolom, hogy az emberek életében vannak nagy döntések, és azt hiszem, ez volt az én nagy döntésem: hogy visszamegyek, és befejezem az iskolát, vagy azt mondom, hogy nem érdekel, és esetleg elmegyek külföldre. Azt mondtam magamnak, hogy én nem csináltam semmit, nem ártottam senkinek, nem hazudtam, nincs okom megfutamodni. Nem tudom, hogy újra megcsinálnám-e, mert nagyon nehéz időszak volt.
Az ember az ilyen szorongások közepette próbálja a mindennapi létét, idejét apró részekre osztani, és keresni a támaszpontokat. Mik voltak ezek a támaszpontok Önnél?
Elsősorban a családom. Fantasztikus szüleim vannak, Péter is kezdettől fogva mellettem volt és nem tántorodott el. Soha nem éreztem benne bizonytalanságot, akármilyen csapássorozatok is értek minket. Mindig azt mondja, hogy ő a gyengébbik láncszem kettőnk közül, de én nem hiszem. (Nevet) Szerintem legalább olyan erősek vagyunk mindketten. Az adott még nagy erőt, hogy nem tudtak kizökkenteni az addigi életemből. Imádtam Nyitrára járni, jó kapcsolatom volt a diákokkal és a tanárokkal is. Talán ez volt, ami átsegített. Később pedig, amikor megszülettek a gyerekek.
Látom felcsillantak a szemei… (Nevetés) Miben változtatták meg a gyerekei a mindennapokat, miben változtatta meg Malina Hedvig viszonyát a saját ügyéhez?
Ha egy mondatban kellene válaszolnom, akkor azt mondom, hogy nekem a gyerekek születésével beköltözött a béke és az öröm az életembe, és minden háttérbe szorult.
Ez a mai napig így van. Az a legfontosabb, hogy a gyerekeknek minden meglegyen, nyugalom legyen, anya mindig ott legyen, anya mindig kiegyensúlyozott legyen, mindig örüljön. Lehet, hogy ez egy kicsit furcsának hangzik, de ők ebből az egészből semmit nem érzékelnek, legalább is szeretném azt hinni.
Mi jelentette az életükben azt a fordulatot, amikor már a tények is hozzásegítettek, hogy ki lehet ebből mászni?
Azt gondolom, onnantól kezdett javulni a helyzet, amikor átvette az ügyet Dr. Roman Kvasnica, a pöstyéni ügyvédem. Nagyon nagy szaktekintély, amellett pedig egy fantasztikus ember. Hozzá bármikor fordulhatok, borzasztóan nagy szuggesztív erővel bír. Bármilyen lelkiállapotban is mentem el hozzá, félórán belül meggyőzött, hogy a világon semmi probléma nincsen. Kezdetben az első reakcióm az volt, hogy ez az ember egyáltalán nem szimpatikus, és remélem, soha nem kapok ilyen ügyészt, ha bírósági tárgyalásra kerül sor. Először Gál Gábor (akkoriban az MKP, majd a Híd parlamenti képviselője – a szerk. megj.) irodájában találkoztunk. Aztán nála volt egy 5-6 órás beszélgetésünk, ahol jelen volt két jogász kollégája is. Végighallgattak és rákérdeztek minden részletre.
A beszélgetés végén letette a tollát, és azt mondta, hogy ó, uram, atyám mi vár ránk. Hogy ez nehéz harc lesz, de belevágunk…
Folytatjuk kedden (03. 13.) az interjú 2. részével.
Ezt is olvasd el:
