Március 12., este hat óra van, két hete a székemhez vagyok szögezve, a számítógépem monitorján soha nem látott mennyiségű hírportál ikonja sorakozik. Szlovák, magyar egyaránt.
Tudósítások, bejelentések, sajtótájékoztatók, vélemények, hozzászólások, Facebook-kommentek. Fülemben a TA3 szól: Sledujeme turbulentné dianie našej politickej scéne. Kormányválság van, és Bugár Béla várhatóan pillanatokon belül bejelenti, benntartja-e pártját a koalícióban vagy sem.
A munkámat végzem, várok a nagy bejelentésre, hogy aztán továbbadjam az információt az éterben a rádióhallgatóknak.
A címeket már előre megírtam.
Az egyik szerint Bugár Béla bejelentette: A Híd kilép a kormánykoalícióból. A másik épp ennek az ellenkezője: A Híd továbbra is a kormányban marad.
Az egyiket utólag úgyis a kukába dobom, de amíg erre várok, gondolkodom. Vagy inkább úgy mondanám, fejcsóválva sajnálkozom, értetlenkedem. Hogy ennek mi az oka, az egyetlen szóval megválaszolható: a közöny.
Mikor látom a hatvanezres tömeget a téren, mikor a körülöttem állók 80 százaléka húszas, harmincas éveiben járó fiatal, akkor egyszerűen nem fér a fejembe, hogy lehetnek olyan ´70-es, ´80-as, ´90-es években születettek, akiknek halvány fogalmuk sincs arról, mi történik körülöttük az országban. Mert bizony vannak, és nem is kevesen.
Leginkább akkor hitetlenkedem, mikor a saját baráti körömből jelenti be valaki, őt aztán nem érdeklik a történések.
Anyuka lett, azóta a gyerekek miatt nem néz tévét. A hírek már nem érdeklik, ideje sincs rá. De könyörgöm! Lelőttek két fiatalt, Szlovákia pedig történetének sorsfordító napjait éli. Hogy mondhatja ilyenkor valaki, hogy „megvonom a vállam, úgy sem történik semmi”.
Aki nem tudja, mi történik ezekben a napokban az országban, az olyan, mintha nem tudná, ki az a Malina Hedvig, nem hallott volna az őszödi beszédről, vagy átaludta volna ´89-et.
Egy másik példa, röviden. „Hello, mi újság?” – pittyan a messengerem. „Kormányválság van, most rengeteg a munkám, sajnos sokat nem tudok csevegni” – válaszolom. „Hát, nem vagyok egy nagy politika párti. Mit takar az a kormányválság?” – jön a következő üzenet, amire a dühtől egyszerűen csak annyit tudok írni: „Nyisd meg bármelyik híroldalt…”
Megosztom azt is, amit a vonaton hallottam. Ha nem a saját fülemmel hallom, nem hiszem el, hogy 2018-ban két értelmiségi (?) fiatal, két egyetemista lány között ilyen párbeszéd elhangozhat. Biztos, hogy egyetemi hallgatók voltak, mert vizsgákról, leadásokról, órákról, csoporttársakról beszélgettek, miután röviden áttértek a brutális kettős gyilkosságra. Csak címmondatokban idézek a fülön csípett beszélgetésből.
„Mamánál ment a tévé, ott láttam, hogy valami izé van… Anyuék azt mondták, lemond… A Kiska az most melyik is, a köztársasági elnök? Tomiék kérdezték, hogy megyek-e tüntetni pénteken. Én tüntetni? Minek, ha azt sem tudom, miről van szó?! Biztos, hogy ha újságíró lennék, csak ilyen Evába meg Cosmopolitanba írnék…”
Bennem csak egy kérdés kering körbe-körbe: kinek a felelőssége ezeknek a fiatalembereknek a közönye a társadalmi, politikai történésekre? A szülőé? Vagy tán az iskoláé? Ugyanabba a suliba jártunk, ugyanabból a tankkönyvből tanultunk, ugyanabban a közegben szocializálódtunk. Egyszerűen nem értelek benneteket. Egyet viszont kérek tőletek: soha többé ne panaszkodjatok semmire! A ti pártotok a közöny.
Közben Béla döntött. Kérlek, legalább ezt olvassátok el.
