Durica Katarina, felvidéki származású írónő Szlovákul szeretni című könyvéről már olvashattatok tőlem egy ajánlót az elmúlt hetekben weboldalunkon, most azonban magával az alkotóval beszélgettem művéről és a közeljövőben megjelenő legújabb regényéről, mely szintén izgalmas tartalommal bír, olyannyira, hogy nem lesz könnyű kibírni, míg a kiadó kezünkbe juttatja.
Fotók: Farkas Éva
Technikai hiba miatt a Klikkout 2018/3. számában nem az interjú javított változata jelent meg. Ez a helyes verzió. Az érintettektől elnézést kérünk.
Milyen érzéseid voltak az első könyved megírása után, mi motivált, hogy elkezd a második regényedet is papírra vetni?
Az első könyvem Egyiptomban játszódik, melyben főleg a kulturális különbségeket domborítottam ki. Az egyetem első évében elküldtem az összes létező szlovákiai utazási irodának az életrajzom, hogy itt vagyok és szívesen dolgozom bárhol a világban. Így kerültem Egyiptomba, de nem Hurghadába vagy a többi ismert turistaresortba, hanem a sivatag közepére, egy olyan helyre, ahol mindössze kettő hotel állt. A tapasztalt idegenvezetők ezt mind visszautasították, mondván, hogy unalmas és semmi kihívás nem várja őket.
Így kerültünk mi, teljesen kezdők Egyiptomba.
A kinti időszak alatt és után publikáltam több írásom is, ezek általában áktuálpilitikai eseményekre reflektáltak. Így a Szökés Egyiptomba című regényemnél az volt a motiváció, hogy olyan történeteket, melyeket nem tudtam egyetlen cikkbe se belehelyezni, megírjam regény formában. A második könyvnél pedig már tudatosabban készültem arra, hogy regényt írjak, az otthoni, a csallóközi dolgokról akartam írni, a mi történelmünkről, a 89 előtti zöldhatáron át szökésekről, az erős asszimilációról, a szülőföldhöz való viszonyról.
Ezt is olvasd el:
Csak légy velem, a többit majd megoldjuk – könyvajánló Durica Katarinától
Az első regényedet nem olvastam, ezek szerint abban még nem volt felvidéki szál?
Az első regénynél csak az volt csallóközi vonatkozás, hogy a főszereplő onnan származik. Sokat töltöttem a Nemzet Emlékezete Hivatalában (Ústav pamäti národa), ahol kutattam és belefutottam több olyan történetbe is, amit fel tudtam használni a második könyvemben, például, hogy miképp vették rá azokat a magyar fiatal fiúkat a katonaságon, akik jól tudtak szlovákul, hogy legyenek besúgók, játszák a bambát és azt, hogy nem értenek szlovákul sorstársaik között, és figyeljnek, majd jelentsenek. Ezek az emberek nagyon jól meg is éltek ebből a “munkából” ebben az időben. Ilyen történetek keringtek a fejemben, amik megint csak arra ösztönöztek engem, hogy kiírjam magamból, így kezdődött el a Szlovákul szeretni alkotói folyamata.
Miért pont Tanzánia az egyik domináns helyszín? Ezt az országot nem említetted a felsorolt országok között diák korodból.
Ez magánéleti jellegű, mert miután megismerkedtem a férjemmel, épp Brüsszelből költözött haza Budapestre, én meg akkor Pozsonyban dolgoztam, és keveset találkoztunk. Időpocsékolásnak tűnt évekig kávéra és moziba járni, hogy megismerjük egymást. Azt találtuk ki, menjünk el valahová, mondjuk Afrikába, hátizsákkal, ahol össze vagyunk zárva jóban-rosszban, és ott ha kibírjuk, akkor összetartozunk, ha nem akkor nem, ez így felgyorsítja a dolgokat,
ha például nyolc órát vársz a tűző napon a buszra, miközben öt percenként azt mondják, hogy mindjárt itt van, és ne idegeskedj, az ilyen helyzetekben előjön az ember igazi személyisége.
Így jött Tanzánia. Keresgettünk, hogy hova lehet menni hátizsákkal, ahol azért biztonságos is, és akkor vettünk repjegyet, belevágtunk, innen származik a Szlovákul szeretni című regényem első fejezete, a tanzániai környezet. Itt találkoztunk először ruandai menekültekkel is, akiktől számos történett hallottunk, amik mély nyomot hagytak bennünk. Kemény történetek ezek, nagy traumák, fontosnak éreztem ezt is megírni.
A könyv főhőse Petra, az ő élete tartalmaz önéletrajzi élményeket?
Mondanám, hogy nem, dehogy, ellenben persze, tartalmaz,
ez egy szlovákiai magyar nő története. Az ő látásmódján keresztül ismerkedünk meg a regény történetével.
Csomó szereplőt hús-vér emberekről mintáztam, volt, hogy anyukám pár résznél megkért, legalább a helyszínt változtassam meg, mert mit fognak szólni a rokonok, ismerősök, ha magukra ismernek.
A felvidéki kifejezéseknek köszönhetően mi sokkal jobban magunknak tudjuk érezni regényedet. Kaptál visszajelzést arról, hogy a magyarországi olvasók hogyan fogadták ezeket, tudták-e értelmezni az olyan szavakat, mint pl. a „zsuvacska”?
Kaptam olyan reakciót is, hogy kellett volna csillagokat tennem, és megmagyarázni ezeket a szavakat lábjegyzetben, de szerintem a kontextusból mindig kiderül, hogy miről is van szó. A magyarországi magyar férjem értette, szóval nagy gond nem volt. Úgy érzem, hogy elég light-os voltam, ahhoz képest, amivel majd az legújabb könyvemben fognak találkozni az olvasók, ott lesz sustyáki, tyepláki, tielkó, blokk meg a hasonlók. A harmadik regényemhez már tartozni fog lábjegyzet is.
Vannak olyan írók, akik motiválnak?
Hogyne, jó páran, de ha ki kellene emelnem valakit, Sofi Oksanent, Kalet Hoseinit és Margaret Atwoodot említeném meg, a magyar írók közül pedig Tóth Krisztinát, valamint Szőcs Henriettet és Balog Boglárkát. Az utóbbi kettő íróval jó barátságot is ápolunk, hasonló, riportszerű tematikát írunk, gyakran mutatjuk meg egymásnak a nyers szövegeinket.
Mit olvasol mostanság?
Sok gyermekkönyvet a picikkel. 🙂 Mellette jelenleg Anna Gavaldát, de általában a legújabb elismert könyvekre vadászom. Biztos van ebben némi elitizmus részemről, szeretem a minőséget, bár a marketing gyakran rossz irányba terel e téren, és nem azt a kvalitást kapom a könyvekben, amire számítok.
Epikán kívül szoktál írni mást is, vagy te ezzel a vonallal érzed magad önazonosnak?
Csak cikkeket és prózát. Én verset csak egyet írtam a gyerekeknek: Száll a dagi dongó, szereti a mangót. 🙂 Körülbelül nyolcéves koromban, a gyerekek viszont nagyon bírják, biztatnak, hogy meséljek még a Dagi dongóról. Ez persze csak játék, otthoni hülyülés.
Először újságírás volt, utána jöttek a regények, de meg kellett szoknom, hogy más stílusban írjak, mint egy riportban. Azt hiszem csak most, a harmadik regényem írásakor engedtem el magam igazán, felszabadultam, nem ragaszkodtam a szabályokhoz, elengedtem, hogy pontosan jelöljen minden egyes alkalommal a dátumokat és helyszíneket.
Mik a terveid a jövőre nézve? Azt csiripelik a madarak, hogy már készül a harmadik könyved…
Ma adtam le a legújabb könyvem kéziratát a kiadónak, melynek témája a a dunaszerdahelyi 90-es évek maffia áldozatai lesznek. Az egyik szál egy fiatal gimnazistáról szól, aki szombat este leviszi a blokk elé a szemetet és elkapják, pár napra elrabolják. A címe még nincs meg, még agyalok rajta, állandó kérdés, hogy provokatív legyen vagy semleges. Lényegesebb, hogy több évig készítettem intejúkat a témában, érintettekkel, áldozatok tucatjaival találkoztam. Nagyon kemény történetek ezek, eléggé megviseltek engem is a hallottak. Félelem, trauma, ami közel húsz év elteltével is benne van a városban.
