Fotók: Pixabay
Na, igen. Eltelt jó pár hónap. Közben eltemettük a Borit. Pontosabban nem őt, hanem az emlékét, mert a kis testét már nem kaphattam vissza. Az elhalt magzatoknak külön útjuk vezet a veszélyes hulladéklerakókig vagy egyenest a krematóriumba mennek. Igazából nem tudom, nem is akarom.
Aznap este, amikor a nőgyógyász megvizsgált és egyértelműen nem hallott már szívhangot, a hirtelen feltörő, mély zokogástól ez volt az egyetlen egy kérdés, ami el tudta hagyni a számat: Tud ezzel a géppel fényképezni?
Azt válaszolta, hogy igen. Azonnal készített is egyet. Rajta a kifordult, kis elernyedt testével, én pedig alig láttam őt a könnyeimtől. Csak fekete foltokat, életlen kontúrokat. Később vettem csak észre, hogy igazából jól láttam, mert már nagyon rossz állapotban volt szegény. Gondosan becsomagoltam a képet a durva papír kéztörlőbe, amit eredetileg azért kaptam, hogy felitassam magam után a fejemből áramló mindenféle testnedvemet, mert mint egy termetes csiga, szinte csíkot húztam a vizsgálóasztaltól az orvos melletti székig.
Kapcsolódó cikkek:
Olvastam a minap. Már nem tudom, mit, nem tudom még azt sem, hogy magazin akadt-e a kezembe, vagy egy ott hevert keménykötésű könyvet vettem-e fel. Az első mondat az volt, „Ne gyászolj!”. Egyből bele is merültem. Szabó Magda volt.
Ne gyászolj! (…) Felejts el engem addig a határig, amíg már nem zavar a rám való emlékezés. Egészen ne! Az fájna! De legyek én körötted valami szelíd és nem bántó emlék, olyan, akire jólesik gondolni, de már nem könnyeztet meg. Ne úgy jussak az eszedbe, hogy belerándulj a fájdalomba, hanem úgy, hogy elmosolyodj.
Mondanom sem kell, azonnal ki is akadtam. Mély gyászban vagyok, tudom. Szinte kikértem magamnak ezeket a sorokat. Gyászolni kell, ez egy folyamat, amin az embernek végig kell mennie. Na igen. Bele is fájdultam, a testemet összerántó, egy merő görcsként kapaszkodtam bele ezekbe a kijelentésekbe. Gyászolni kell, gyászolni akarok! De ahogy a dühöm elszállt, nem maradt más, csak az a mosoly az arcomon, amit a Borira való emlékezés kísér. Megértettem.
Kisgyerekes nagycsaládosok jönnek velem szembe az utcán, mert persze hol máshol jöjjenek. Csakis velem szemben, hogy aztán még én kerülgessem őket és a hétmérföldes boldog mosolyukat a félméteres járdán, miközben még erősen civódnak is. Anyuka, apuka egyben. Mondom is magamnak, pfujj. De ők persze rendíthetetlenül jönnek szembe az arcommal. Én pedig homlokegyenest, a területemet féltve, mellemet feltolva, hátamat kihúzva, a félrebiccentett fejemen egy negédes félmosollyal hagyom el őket. Hogy aztán újra összegörnyedve leshessek rájuk vissza a már biztonságos, tisztes távolból, hogy az elhaló csicsergésükből már csak a kislánykacagásokat szűrhessem ki magamnak. Most ezek a kedvenceim.
Egy pár könnycsepp ki is gördül, újra vizes szemmel nézek szembe a világgal többi gyalogossal, akik már biztosan nem értik a mosolygós, kisírt szemű diszharmóniát az arcomon. De mindegy is.
Kinéztem egy kocsit magunknak, a neve Bora. Volkswagen Bora. 15 éves. Röhögtem is. Letettük rá az előleget, már kész vannak a papírok. Ott a fricska ebben is. Ha már nem lehetett Borim, lesz egy Borám?! Na, szépen vagyunk. Röhögni akarok rajta. Röhögök is.
