Civil a pályán rovatunk e havi számában Ibolya Ildikót, a Csaplár Benedek Művelődési Központ igazgatónőjét faggatjuk a sporttal való kapcsolatáról.
Amikor felkerestem, a telefonban azt mondta, nem tartja magát különösképpen sportembernek. Az Ön korosztálya viszont még a játszótereken nőtt fel, ezért gondolom, a mozgás öröméről többet tud mesélni, mint némelyik mai fiatal.
Úgy fogalmaznék, hogy a sport és én nagyon jó baráti viszonyban vagyunk, de házasságot sohasem kötöttünk egymással. Valóban nem mondhatom el magamról, hogy különösebben sportos alkat lennék, ám ha a gyerekkoromra visszagondolok, igazi örökmozgók voltunk.
Nem volt még sem Facebook, sem internet, a játszótereken élet volt, mi pedig mindent kipróbáltunk: fociztunk, fára másztunk, fogócskáztunk.
Aztán, ahogy az ember kinövi a kamaszéveit, és munkába áll, könnyen ellustul. Mások nevében ugyan nem beszélhetek, de velem sajnos ez történt. Eleget futunk, rohanunk, de azért annak örülök, hogy ahová csak tudok, gyalog megyek, és a lépcsőt választom a lift helyett.
Ez a bizonyos ellustulás – ahogy fogalmaz – nem ösztönözte mégis arra, hogy kipróbáljon valamit a mai könnyedebb mozgásformák közül? Hiszen a kínálatra nem lehet panasz.
Egy ideig jógára jártam, mert valóban éreztem annak igényét, hogy mégiscsak kellene valami rendszeres mozgás az életembe. Aztán azt abbahagytam, s mostanra rátaláltam arra a testmozgásra, ami az életvitelem szempontjából számomra a legmegfelelőbb. Ez pedig a Pilates. Szeretem, mert nem terheli meg az ízületeket, mégis szerepet játszik a gerincbántalmak megelőzésében.
Jól tudom, hogy épp a múlt héten jöttek haza a családi síelésből?
Igen, de én már csak túrázni, vagyis inkább sétálni járok a hegyekbe. Volt idő, amikor még én voltam a legjobb síelő a családban, aztán érdekes módon egyszer kialakult bennem egy félelem. Volt egy kisebb balesetem, és akkor egy kicsit megijedtem. A mostani volt az első év, hogy sílécet sem vittem magammal. Tátralomnicon voltunk a családdal és barátokkal. Szerencsénk volt, mert szikrázóan napos, mégis hideg időt fogtunk ki, úgyhogy a hó sem olvadt el. Én sétáltam, élveztem a napsütést, a jó levegőt, s közben boldog voltam, ahogy a férjem és a két fiam síelnek. Nekem már annyira nem hiányzott a lejtő, és a száguldást sem szeretem.
És hogy áll a többi téli sporttal?
Ha jól beöltözöm, egy séta a hideg időben belefér. Az igazság azonban az, hogy én nyári gyerek vagyok. A meleget és a vizet sokkal jobban kedvelem, mint a havat és a jeget. Úszni például nagyon szeretek. A természetes vizeket részesítjük előnyben, ahol sütögethetünk, főzőcskézhetünk a parton, közben pedig úszhatunk egy jót.
A két fiát próbálta-e a sport felé irányítani?
Én is és a férjem is odafigyeltünk erre. Ő focizik, asztaliteniszezik, lábteniszezik, a gyerekek tőle nagyon sokat tanultak. A fiaim a gimnáziumban szinte mindent kipróbáltak. Gergő futni jár, Ákosnak pedig a floorball tetszik, de otthon is edzenek, most épp a fegyencedzés szabályai szerint. Örülök neki, hogy akár otthon vannak, akár a kollégiumban, fontosnak tartják, hogy mozogjanak.
Van-e kedvenc sportja?
Talán nem is tartozik a klasszikus sportágak közé, de számomra ilyen a tánc. Táncklubokba ugyan nem járunk, bár most ez is fellendülőben van Dunaszerdahelyen, de baráti társaságban, szülinapi- vagy házibulik alkalmával szívesen ropjuk. Az az igazi mozgás, ha jó zenére mozog az ember.
Melyik az a sportág, amit nem űz, de figyelemmel kísér?
A DAC szereplését mindig követem. Gimnazisták voltunk, amikor a csapat felkerült az élvonalba. Nem volt meccs, amelyen mi ne lettünk volna ott. Később a kötelességeim miatt el-elmaradoztunk, de a férjemmel most is járunk a hazai mérkőzésekre, ha az időnk engedi.
Ha nem jutunk ki a stadionba, az eredményt akkor is követjük, hiszen a Dé-Á-Cénál nincs jobb! – rekedtre szoktuk magunkat kiabálni.
Követem a világ. és azon belül is a magyar sporteseményeket. Legutóbb a magyar férfi gyorskorcsolyaváltó pjongcsangi győzelme szerzett nagy örömet. Azért is volt ez nagy szenzáció, mert egy olyan sportágban lett meg az arany, melyben korábban még soha magyar siker nem született. Odafigyelek az ilyen fontos sporteseményekre.
Melyik az a sportsiker, amelyre kiemelten emlékszik vissza?
„Gyere Egérke, gyere kicsi lány, ússzál!” – ezek Vitray Tamás szavai voltak, amikor 1988-ban Egerszegi Krisztina aranyat szerzett a szöuli olimpián. Ha visszaidézem azt a közvetítést, még most is libabőrös leszek tőle. Fantasztikus élmény volt, és az az akkor 14 éves kislány óriási példaképpé nőtte ki magát. Vannak aztán ettől frissebb élményeim is. Két éve Olaszországban nyaraltunk a riói olimpia ideje alatt. Akkor is az úszódöntők miatt keltett minket a vekker. A franciaországi foci Eb egyik magyar meccsét pedig egy szlovéniai kiránduláson néztük magyar mezbe öltözve.
Már csak pár hét van hátra, és itt a focivébé. Ilyenkor kié a tévé távirányítója?
Nem vagyok tévénéző, a férjemé a távirányító. A jó meccseket én is vele együtt nézem. Mivel Magyarország most nem jutott ki, mint két évvel ezelőtt az Európa-bajnokságra, ezért kénytelenek leszünk más csapatot választani, akinek szurkolhatunk. A szimpátia dönt.
Én például nagyon kedvelem az olaszokat, bár tudom, hogy ezt a vébét ők is csak otthonról nézik.
A rokonságban van elég focirajongó, úgyhogy van kinél érdeklődnöm, melyik válogatott játékára érdemes odafigyelni. De a legtöbb információt a férjemtől kapom.
Aki iskolaigazgatóként (Ibolya Olivér, a Kodály Zoltán Alapiskola igazgatója – a szerk. megj.) maga is fontosnak tartja, hogy a diákjai rendszeresen mozogjanak.
Teljes mértékben. A gyerekeket rendszeresen felkészítik a különféle sportversenyekre. Nagyon sok köztük a tehetséges futballista, kézilabdázó és atléta is. Amit én nagyon díjazok, hogy minden évben elviszik a gyerekeket sítáborba és úszótanfolyamra is. Van, hogy én is velük tartok, és a szállásadóktól tudom, hogy sok helyről nem jönnek, mert egyszerűen nem szervezik meg.
Valóban, nagy felelősség elvinni több mint negyven gyereket a sípályára vagy itthon az uszodába,
de én elképzelhetetlennek tartom, hogy valaki mondjuk, ne tanuljon meg úszni. Ha a szülőnek nem sikerül megtanítania, akkor legalább az iskolában tanuljon meg. Erre a Kodályban odafigyelnek, és én ezt nagyon fontosnak tartom.
És hogy áll ehhez a témához a kultúrház? Ezt azért kérdezem, mert nemrég olvastam, hogy Svédországban az egyik cég kötelezővé tette az alkalmazottai számára a munkahelyi sportolást. Mi mikor juthatunk el idáig?
Mi pályázat útján jutottunk hozzá különböző tornagépekhez. Itt az épületben van futópadunk, gyaloglógépünk, szobabiciklink, jáde köves ágyunk. Ezeket az alkalmazottaink is használhatják, bár kötelezővé nem tettük senki számára, mint annál a bizonyos svéd vállalatnál.
A többi munkahelyhez viszonyítva szerintem, mi itt a kultúrházban ideális helyzetben vagyunk.
Azt nem tudom, hogy eljutunk-e valaha odáig, hogy nálunk is kötelezővé tegyék a munkahelyi mozgást, de annak örülök, hogy az utóbbi időben egyre több fitneszterem nyílik a városban, és sokan vannak, akik a mozgás mellett a tudatos táplálkozásra is odafigyelnek, ahogy én is.
