2016. február 28. – a nap, amikor „megállt az idő”
A tavaszi ligarajt előtti hírekből szemezgetve, két esemény érdemel említést. Az egyik, hogy törökországi edzőtáborozáson volt csapatunk, valamint lerakták Dunaszerdahely városának peremén az épülő DAC Akadémia alapkövét. A bajnokság főpróbájára, a mostoha időjárás miatt a szomszédos Nemeshódos focipályáján került sor, ahol Dénesdtorcsmisérd (ha beletörött a nyelve, talán egy kis szilva segíthet, csak ne lekvár legyen!) csapatát vertük 1:0-ra. Nem volt nagy jövés-menés az öltözőben, Huk és Zsivkovics érkezett, Turňa és Jurčo távozott csupán.
Tizenhat nap alatt „lezavartuk” az első négy fordulót, úgy, hogy közben nem utaztunk sehova. Az is megtörtént egyszer, hogy a zászlók a kerítésen maradtak, prózai okokból. Amit a természet eláztat, azt meg is szárítja, így a súlyos textília nem igényelt különösebb „törődést”. Műsorfüzettel is lehetett spórolni, mivel az első három kört összevonták egy kiadványba. Nem lehetett viszont spórolni a könnyekkel, érzékenyebb lelkű szurkolótársainknak (na jó, én is bőgtem, és akkor mi van?!). A Miava elleni meccs után elbúcsúztattuk ugyanis a Nisasport cég által gyártott – de alkatrészek hiányában már elavult – öreg eredményjelzőnket. Még most is kiráz a hideg, ha rágondolok, szpíkerünk, Bíró Tomi szavaira a visszaszámlálás előtt. Nem hittem volna, hogy ezt még lehet fokozni, de pár hónap múlva amikor a stadiontól is búcsút vettünk, bekövetkezett. [erről a következő részben olvashatnak]
1992. február 29. – 2016. február 28.
„24 évig szolgáltam Önöket, de eljárt felettem az idő” – volt olvasható az „órán”, majd az a visszaszámlálás után örökre „megállt”. Az utolsó eredmény, amit mutatott, egy 1:1-es döntetlen volt. A stadion átépítése miatt volt szükséges, de műszaki állapota is indokolta, hogy búcsút vegyünk tőle. Írhassam már le nagy betűvel, hogy Tőle! Megérdemelte! Szakolca ellen már egy kisebb szerkezet mutatta a DAC 1:0-ás győzelmét, aztán a rózsahegyiek elleni 1:1-et. Talán csak „megirigyelte” nagy testvérét, de tény, hogy jobb kezdést várt mindenki. Két döntetlennel és egy győzelemmel indítva odahaza, edzőnk, Marić is kisebb „rövidzárlatot” okozott kijelentésével:
„Szeretném megjegyezni, hogy a DAC-nak el kell felejtenie Európát…!”
Pedig de szép is volt az a konfetti eső a mérkőzés előtt, erre hidegzuhanyként jöttek a tréner szavai – valljuk be –, nem is indokolatlanul. Mindenesetre nem az effajta kemény szavakhoz szokott a tisztelt nagyérdemű mifelénk. Az erőltetett tempót kissé visszafogva, egy hét múlva simán nyertünk a Szenice ellen 3:1-re. Majd négy nap múlva, nemzeti ünnepünkön, március 15-én végre elérkezett az év első túrája. A zsolnai kupameccsre autókkal – és az egyik áruházlánc kínálta akciós lengyel vodkával – utaztunk, összesen nyolcvanan. Szesz persze nem jutott mindenkinek, pedig a 3:0-ás vereség után az orvos is receptre írta volna fel búfelejtőnek.
Kiestünk, egy darabig tényleg vissza kellett fogni álmainkat!
A zsolnai kudarcot Nagyszombatba mentünk (volna) feledtetni, ahol úgy 400-an elég korrekt bulit csaptunk a vendégszektorban, a nem éppen vendégszerető hazai közönség közreműködésével is. Végig aktívan játszottunk, de a hálóba nem bírtuk begyömöszölni a lasztit. Nem úgy a hazaiak, akik a védelmünk egyetlen megingását kihasználták. Apropó védelem! Az utcán védve voltunk, emitt egy vízágyú, amott egy páncélozott jármű állta keresztbe a mellékutcákat, ahonnan se ki, se be nem lehetett jutni.
Otthon vereséget szenvedünk a Slovantól, a játékvezető „rúgta” büntetőből mindkét góljukat!
5200, ennyi szurkoló fért el ekkor a DAC lelátóin. A jegyek már elővételben elkeltek, így aki a meccs napján szeretett volna belépőhöz jutni, jobb, ha otthon maradt, vagy szerzett magának a normál ár többszöröséért. Háborús övezetre hasonlított az Aréna, az ütközőzónában rohamosztaggal. A vendégszektorban kigyulladt egy mozgó illemhely, gondolom a bent rekedt pozsonyi szurkoló korábban chilis babot fogyaszthatott. A bíró végig azt fújt, amit akart, illetve amit a Slovan szeretett volna. Královič nevét egy életre megtanultuk, de ebben az idényben többször már nem vett sípot a szájába! Mihaszna az eltiltása, a három pontot a pozsonyiak zsebelték be, és az eredmény utólag már nem változott.
Zsolnán, hétköznap belefutottunk egy 4:1-es zakóba. „Csak” 25-en kísérték el a DAC csapatát.
Zsinórban negyedik tétmeccsünket is elveszítettük, Marić edzőnk alatt nagyon kezdett inogni a szék. „Rehabilitálódni” ifjúsági csapatunk mérkőzésére mentünk a hétvégén. Várkonyra a csapat kisbusza vitt, majd hozott minket. A srácok nyertek 2:0-ra. Másnap a DAC C csapatának találkozójára Dercsikán került sor, ahol talán először lengett sárga-kék zászló a kerítésen. Ezt egy telefonbeszélgetés előzte meg:
– Attila, még DAC C „szűz” vagyok, készülsz Dercsikára?
– Persze, jöhetsz velem!
[Ezúton köszönöm Biró Attilának, eme fontos életeseményben történő közreműködését (is) 🙂 ]
A vendég Nagyabony csapatában játszó Simon Gyulával nyomtam egy szelfit, ezzel vált emlékezetesebbé életem első DAC C meccse. Egyébként az abonyiak nyertek 1:0-ra, hiába „paktáltam le” ismerős csapatvezetőjükkel legalább egy pontocskáért.
(Folyt. köv.)
(Roberto)
