Ez a kérdés nem is lenne kérdés. Hiszen egy anya hasznos és hasznosnak is kell éreznie magát ebben a „szerepben”. És olyan jó is ezt érezni! De mi van akkor, ha a gyerek épp nincs ott, minden feladatot elvégeztünk, és egyedül maradtunk magunkkal?
Ekkor jön a kérdés: most hogy ő – egy kicsit – nincs itt, már nem is érzem magam hasznosnak? Nem tudok belekapaszkodni a kényelmes kötelességeimbe. Ugye? Hiszen nincs most kinek megtegyem, amire szüksége van. Hogy lehet az, hogy már nem érzem magam hasznosnak, nem érzem azt, hogy megtehetem mindazt, amit vele együtt tettem eddig? Ha ő nincs itt, már én sem vagyok?
Mintha a gyerek egy pajzs lenne, mely eltereli a figyelmet rólam és a problémáimról is. Nem csak a magam, hanem mások szemében is.
Ha beszélgetünk valakivel a hétköznapokban, vagy akár a pózunk a családban, minden társas elfoglaltságban „anyák” vagyunk. Anya, akinek ez az elsődleges feladata. Anya, akinek anyának kell lennie minden helyzetben, élete egész hátralevő részében. Érzed máris, hogy itt valami nincs rendben, ugye?
Ha a gyerek kicsit nincs itt, és később, amikor majd oviba, suliba, gimibe, egyetemre, akárhova elmegy, leszakad, leválik – fogalmazhatunk bárhogy –, amikor már ő is a rendszer része lesz, akkor velem mi lesz? Megszűnök létezni, hiszen az életben a legfontosabbnak hitt feladatom egyszerűen odébbáll? Persze, nem. Ez nem ennyire egyszerű és nem is lehet ilyen egyértelmű párhuzamokat vonni.
Az viszont bizonyos, hogyha a hasznosságunk alapján értékeljük aztán magunkat is anyaként, akkor könnyen kicsúszhat a lábunk alól a talaj.
Ha az a rengeteg – külső és belső – elvárás azt is sulykolja a fejünkbe, hogy kisgyermekes anyukaként adjunk fel magunkban minden egyénit, minden különlegeset, minden megkülönböztetőt, ne tegyük meg! Végül magunk sem tudjuk majd, merre van az arra.
