Fotók: Horen
Néhány hónappal ezelőtt találkoztunk, s akkor ugyanolyan volt, mint bármelyik anya újszülött babájával. Fáradt, kissé bizonytalan, de végtelenül boldog. Sokat beszélgettünk várandóságról, az anyai szerepről és szülésről is. Ismertem a történetüket és azt is, hogy közös útjuk nem indult úgy, ahogyan az a nagykönyvben meg van írva. Bátortalanul hívtam őt interjúra, mert nem sejtettem, akar és tud-e a mesélni erről fájdalmas és aggódással teli időszakról. Őszintén és nyitott szívvel mesélte el fia, Zalán születését és mindennapjaikat. Anyai szerepben: Gasparik B. Krisztina, azaz Maja, az Arizóna zenekar énekesnője, rádiós és televíziós műsorvezető.
Az interjú rövidebb változata megjelent a Klikk Out 2018/04. számában.
Gyakran előfordul, hogy veled kapcsolatban előkerül az „energiabomba” és a „vadóc énekesnő” skatulyája. Nem zavar, hogy ezeket a cédulákat aggatják Rád?
Cédulákat mindenkire aggatunk, ha pedig valaki szélesebb körben csinál valamit, sokkal több ilyen cédulát is begyűjthet, és valóban magamra ismerek bennük. Születtek dalaink, amelyek elég kifejezőek, és ezek nélkül a címkék nélkül nehéz lenne átadnom mindazt, amiről szólnak. Sokan összetévesztik a színpadi énemet a hétköznapi énemmel, főleg azok, akik nem ismernek személyesen.
Igazából ez egy ruha nélküli jelmez, amit a koncert előtt magamra öltök, és a koncert után pedig a színpadon hagyok. Mindig olyan vagyok a színpadon, amilyet az adott dal hangulata megkíván.
S a kérdésedre a válasz, már megszoktam, hogy ezt gondolják rólam, végül is jogosan, hiszen a valós énemből nagyon keveset mutatok meg. Ezt az énemet eddig nem akartam megmutatni „nagyban”, mert nem gondoltam, hogy valakit érdekel, hogy az énekesnő, műsorvezető, híradós mit csinál ezeken kívül. Az utóbbi időben ennek a folyamata is elkezdődött. Igyekeztem ezt tudatosan csinálni, olyan tartalmat osztok meg, amit úgy érzek, másra is tartozhat. Ami másra nem tartozik, az marad meg nekem. Bár arra odafigyelek, hogy ne pakoljam fel a fiamat a netre, azért néha megosztok egy-egy „zalánkodós” történetet, amire gyakran reagálnak saját kis emlékekkel az emberek. Jó ezeket a reakciókat olvasni.
…s kaptál néhány hónapja egy újabb cédulát: Anya. Ízlelgeted vagy megszoktad már?
A legszebb cédula. Kisfiam születése óta sokszor eszembe jut, mennyire érdekes is az élet.
Vannak érzéseink, tudunk szeretni vagy nem szeretni, de azáltal, hogy anya lettem egy olyan új érzésvilágot ismertem meg, amiről azelőtt, ha meséltek, nem értettem.
Már tudom, miért mondták azt, majd ha gyereked lesz, megtudod… Megtudtam, és ez még csak a kezdet. Nagyon igyekszem, de nem könnyű, mégis a legszebb feladat. Már annyira vártam őt a pocakomban is, hogy nem volt nehéz megbarátkoznom a gondolattal: anya leszek. Rengeteg aggodalommal jár, de csak azt tudom mondani, hogy nélküle mennyivel kevesebb voltam. Egy olyan többlet az, amit a gyermek nyújt, ami mással nem pótolható.
Ez az első alkalom, hogy ilyen nyilvánosan beszélsz róla: a fiad születése nem indult zökkenőmentesen, sőt az első heteket, ami pont a karácsonyi időszakra esett, az érsekújvári egyetemi kórház koraszülöttosztályán töltöttétek.
Minden anyának a saját története a legszívszorítóbb – akár pozitív, akár negatív értelemben. Nekem természetesen az enyém az, ugyanakkor tisztában vagyok azzal, hogy mennyien vannak, akiknek még nehezebb. Amikor valaki megtudja, hogy várandós, elképzeli azt, milyen lesz a szülése, milyen érzés lesz karjában tartani majd a gyermekét, aztán szépen hazaballagnak a kórházból, hogy megkezdje a család a közös életet.
Még hátramaradt a várandósságomból 5 hét, amikor kaptam a telefont a nőgyógyászomtól, hogy szedjem össze a dolgaimat, mert mennem kell Újvárba, ez volt karácsony előtt 2 nappal.
Én is ugyanígy születtem a 35. héten, lehet emiatt, de éreztem, hogy nem fogjuk január végéig húzni. Meglepett és sokkolt a telefonhívás. A kórházig vezető úton csak sírtam, mert nem tudtam, mi vár rám, mire odaértünk, azért mégiscsak összeszedtem magam. A férjem kint várt órákat, engem össze-vissza vittek kivizsgálásokra, majd befektettek a vajúdó nők közé, ahol én csak nagy szemekkel figyeltem, mi is zajlik körülöttem, tudniillik, nekem semmi bajom nem volt.
Valószínűleg vércsoport-összeférhetetlenség okozta a gondot, emiatt döntöttek úgy, hogy előbb kell szülnöm. Órákig csak vártam, arra emlékszem, hogy nagyon szomjas voltam, de inni sem engedtek, közben pedig Messengeren kommunikáltam a férjemmel. Aztán mondták, valószínű, hogy még aznap megszülöm a kisfiamat. Rendkívül higgadt voltam, bár nem hiszem, hogy fel tudtam fogni, mi is történik, de szépen elbúcsúztam a pocakomtól, mert nagyon megszerettem. Megköszöntem, hogy ezt átélhettem.
Végül este vittek a műtőbe, ahol császárral megszületett a kisfiam, akit egy pillanatra láttam csak, gyorsan megmutatták az apukájának, és már vitték is. Mivel az érzéstelenítő hatása alatt voltam, még mindig nem nagyon tudtam felfogni, mi is van. Mikor már a szobán voltam, kértem, hogy hozzák nekem oda, nem értettem, mikor láthatom, miért nem láthatom éppen akkor.
Ugyanúgy, ahogy engem 25 évvel ezelőtt, őt is inkubátorba tették.
Fecóm, a férjem küldött róla képet, úgyhogy gyakorlatilag telefonon láthattam csak őt. 24-én találkoztunk először, de akkor is csak egy üvegfalon keresztül. A legszebb karácsonyi ajándék az volt, amikor 25-én mentem hozzá, és láttam, üres az inkubátor. Először megijedtem, hová vihették, majd a nővérke kedvesen oldalra mutatott, mert kivették onnan.
A félelmen kívül mi minden kavargott még benned?
Csak félelmeim voltak, nem tudtam, minden rendben van-e, mikor jutunk haza, meddig tart ez az egész. Olyan volt, bár nem emlékszem rá, de mintha a saját születésemet is újraéltem volna. Nagyon rossz volt, hogy nem lehettem vele egy hétig, pedig tudtam, hogy szüksége van rám. Szerintem egy anyának ez borzasztó fájdalom, és jócskán túltesz a szülés utáni fizikai fájdalmon, amivel én akkor egyáltalán nem törődtem.
Minden áldott nap csak sírtam és sírtam, hol örömömben, hol pedig bánatomban, mert azt akartam, hogy engedjenek végre haza bennünket. Egy hét után került mellém.
A férjem nagy támaszom volt, aki mindennap képes volt megtenni jó pár km-t, hogy velünk lehessen, még ha csak néhány órára is. Rengetegen írtak, kérdezgettek, de nem volt erőm szinte senkivel sem kommunikálni, eltűntem, és ez sokaknak furcsa volt. Majdnem két hetet töltöttünk ott, a kicsi is szépen erősödni kezdett, így elérkezett a várva várt pillanat, amikor hazaengedtek. Amikor két hét után kiléptem a kórházból, szinte nehéz volt lenyelnem a friss, kinti levegőt, nem is néztem visszafelé. Otthon a karácsony hangulata várt január 3-án. Elmondhatatlanul boldog voltam.
Minden anya előtt kalapomat emelem, aki még ennél többet is kibír!
Ezt is olvasd el:
Hogyan telnek az első hónapok Zalánnal?
Csodálatosan, minden nehézséggel együtt. Régebben már többször foglalkoztam az anyaság témájával, készítettem például interjút egy hordozást népszerűsítő csoportról. Akkoriban szinte magamba szívtam az anyukák anyatejes táplálásáról szóló nézeteit. Többször is hangoztattam, hogy én biztosan szoptatni szeretnék…. De az aranyóra elmaradt, a kórházban néhányszor próbálkoztunk a szoptatással, de ő gyenge volt még, nem tudtam, milyen is a helyes technika, így maradt a cumisüveg meg a szonda.
Miután pedig hazajöttünk, nem adtam fel, mert szoptatni akartam őt. Sokan mondják, hogy császár után nehezebben indul be a tej… lehet, de én addig nyomkodtam szó szerint a mellem, míg elindult belőle a tej. Egyedül így nem éreztem magam haszontalannak, amikor egy folyosó választott el bennünket. Legalább ez örömöt adott, hogy adhassam neki a saját tejemet.
Otthon jött a következő szint, begyulladt a mellem, 39 fokos lázam volt, ordítottam a fájdalomtól, annyira fájt. Kezdtem csalódni, hogy a szoptatás, amit én olyan gyönyörűnek találtam, a valóságban nekem nem az, előre féltem, mikor jött a szoptatási idő. Utána jött a szoptatási tanácsadó, és bár borzasztó kimerült voltam, akkor eltettem a cumisüveget, és azóta sem vettem elő.
A legszebb pillanataink közé tartozik azóta, ahogy rám néz, amikor eszik. Ráteszi a kezét, az az övé, és én boldog vagyok. Remélem, nagyon sokáig táplálhatom őt még így.
Nemcsak ez volt nehéz kezdetben. Sok jó tanácsot, történetet hallgat meg egy kismama akarva akaratlanul. Az is közéjük tartozott egyebek mellett, hogy mennyire jó lesz, éjjel előbb ébredek majd fel, mint ő… na, persze. Már annyira fáradt voltam és kimerült a két hét kórházban töltött idő után, hogy bevallom, voltak éjjelek, amikor a sírására sem keltem fel.
Most már jókat mosolygunk rajta, de volt, hogy álmomban ringattam a levegőt, azt álmodtam, megszoptattam, vagy a paplant kezdtem ki-bepakolni ☺
Szükségem volt arra, hogy itthon legyünk, hogy együtt pihenhessük a megszokott, meghitt környezetben.
Micsoda praktikákat vetettem be, hogy ne aludjak el éjjel! Kivándoroltam a nappaliba, felkapcsoltam a Muzsika TV-t, és így tartottam ébren magam etetéskor, de ezen már túl vagyunk. Imádok minden egyes pillanatot, még akkor is, ha sokszor fáradt és érzékeny is vagyok. Ki kellett sírnom magamat. Mintha a sors akarta volna, rengeteg szülésról szóló videó került elém, még a tv-ben is ezt láttam. Nagyon rosszul éreztem magam, hogy nekem az első pillanat nem így alakult.
Minden napom minden percét ő tölti ki, és ezt így is akarom, mert meg akarom élni, ahogy a várandósságot is.
Az a 9 hónap abban a formában megismételhetetlen, és az ő csecsemőkora is gyorsan elrepül, tudom, így igyekszem minél jobban részese lenni ennek a csodás időszaknak.
Szoktál rágódni a nők örök dilemmáján: karrier vs. anyaság?
Ezt sokan kérdezik, és sokan bizony lesajnálóan kérdezték ezt a várandósságom ideje alatt is. Mi lesz majd ezzel, mi lesz majd azzal? A válaszom: semmi, folytatódik tovább. Show must go on. Valamennyi anya előbb vagy utóbb keres magának valami kikapcsolódási formát, barátnőkhöz jár vagy tornázni. Nekem a munkám kikapcsolódás. A tévézés, rádiózás és persze a zenekarozás is a munkám, remek kikapcsolódás, és ugyanúgy az életem része.
Annyit be kell ismernem, egyszerűbbnek képzeltem. Jó Zalánnal elbújni minden elől, olyankor megáll az idő. Ugyanakkor ez egy olyan szakma, ahonnan ha eltűnik valaki hosszú időre, már nem biztos, hogy képes felvenni a tempót. Én maximálisan igyekszem kihasználni azt, hogy a munkaidőm kötetlen. Próbálok olyan munkát végezni, amit a kicsi szinte meg sem érez, és nem kell elmennem sehová. Így történhetett az, hogy itthon készült az idei első zenekari fotósorozat, a videoklip.
Elsősorban pedig most egy pici baba anyukája vagyok, ő az első, minden mást pedig hozzá igazítok.
Jön a nyár, a fesztiválszezon, ami nektek sok fellépést is jelent. Van már terv, hogyan tudjátok ezt alakítani a családi élet mellett?
Izgalmas évnek nézünk elébe. Fecó a zenekar vezetője, és szem előtt tartotta az állapotunkat, úgyhogy idén nagyon messze azért nem utazunk, hiszen viszem a kicsit is magammal, ezt pedig, azt hiszem, hordozókendőben fogom megtenni. Egy fesztiválon elég nehéz lenne közlekedni babakocsival, úgyhogy marad a hordozás, amit már most is tesztelgetek, egyelőre nagyon tetszik neki.
