Egy fél életbe telik, hogy olyanok legyünk, mint amit elképzeltünk magunknak. A másik fele pedig azzal telik, hogy az önelnyomás után képesek legyünk az őszinte valónkat újra előásni, majd minden porcikánkkal, a legteljesebben, a legnagyobb önazonosságban megélni.
Van értelme ennek? Van értelme annak, hogy fiatal, zsenge éveinkben a nap minden percében azon dolgozzunk, hogy olyanok legyünk, mint amilyennek mások várják?
Semmi! Mert így egy perc sem őszinte belőle. Őszinte percek nélkül pedig az élet egy színpadi jelenet csupán. Az összes felvonás minden perce színtiszta megjátszás. Életszerűek a szereplők ugyan, életszagú vagyok benne én is, de a lelkem legmélyén tudom, hogy ez is csak egy „nagyszerű” alakítás(om). Bizony, nem több.
Mi is az, ami meggátol abban, hogy lelépjek a nézőtérre és a bambuló tömegben elsétáljak? Semmi! Semmi. Én magam csupán.
Te magad vagy a gátja önnön korlátaid átlépésének!
Te magad döntesz úgy minden nap, hogy a begyakorolt szövegedet ma is a legtökéletesebben adod elő!
Te akarod, hogy a meghallgassák az alakításodat, és még tapsoljanak is hozzá!
Te döntesz így minden egyes nap! Te engeded, hogy csapdában élj.
Csak egyszer képzeld el azt, hogy mi lenne akkor, ha a felkelés és kicicomázás után nem arra mennél, amerre eddig szoktál, hanem lelépnél a színpadról, és a valódi arcodat mutatnád. Talán nem lennél olyan érdekes, és nem tapsolnának neked, sőt még fújolnának is, hogy mégis mit képzelsz magadról. De mégis! Csak egyszer képzeld el, hogy a következő reggel így teszel.
Na, milyen?
