Fotók: Fekete Nándor
A csallóközi Pósfa zenekar tavaly decemberben megnyerte a Fölszállotta páva nevű magyar népzenei tehetségkutató zenekari kategóriáját. A formációt az egyházgellei (pósfai) Iván család alapította, a három testvérrel, Péterrel (hegedű, Andrással és Zoltánnal beszélgettünk.
Az interjú megjelent a Klikk Out 2018/04. számában.
Sokaknak az, amit csináltok, a népzene, a hagyományőrzés egyfajta alternatív univerzum, nektek pedig ez a természetes közegetek. Ti hogy viszonyultok ehhez?
András: A táncházmozgalom mindenképp egy szubkultúra, és talán nem is baj. Ez elsősorban közösségformáló dolog, de nevelő funkciója is van, hiszen azoknak a gyerekeknek, akik ebben nőnek fel, teljesen más a viszonyuk a kultúrához, a tánchoz, a zenéhez.
Ha már szóba kerültek a gyerekek, ti milyen gyerekek voltatok?
Péter: Rossz gyerekek. 🙂
Egy bemutató videóban viszont azt mondtátok, hogy a népzene és a Pósfa által megkomolyodtatok. Milyen szempontból?
A.: Szerintem azzal, hogy a zenélés által egymásra voltunk utalva, csak egymásra számíthattunk, szükség volt az összetartásra, és ez megkívánta a komolyságot.
P.: Teljesen másképp kezdtünk gondolkodni a körülöttünk lévő dolgokról. Nem úgy, mint egy átlagos mai tinédzser.
PÓSFA
A képen balról:
Iván András – brácsák
Álló István – nagybőgő
Iván Zoltán – klarinét, tangóharmonika
Gólya Márton József – cimbalom
Iván Péter – hegedű
Mi volt az első találkozási pontotok a népzenei közeggel?
A.: Az első erdélyi kirándulásunk. Az óvodában is tanultunk persze népdalokat, de az nagyon távol állt attól, amit Erdélyben tapasztaltunk. Az ottani táncházak, amelyeknek kicsit más a jellege, de a varázsa ugyanaz. A férfi táncosok letáncolják a szólóikat, közben a lányok csujogatással cikizik őket, majd amikor jött a párostánc, mindenki felállt a székéről, és megmozdult az egész közeg. Így nézett ki az egész este, és ez nekünk olyasmi volt, amit azelőtt még nem láttunk.
Amikor Erdélyből visszajöttetek ide, mennyi idő telt el, mire ennek az élménynek kézzelfogható eredménye lett?
P.: 2009 nyarán jártunk ott, ezután félév pangás következett. Végül karácsony táján…
Zoltán: Minden évben járunk mendikálni, és akkor előkerültek a hangszerek. Apu Andrást akarta tanítani nagybőgőzni, mert kerestek egy nagybőgőst egy klasszikus zenekarba, a somorjai Harmonia Classicába.
A pincében gyakorolgattak, egyszer csak lefutott Péter is hegedűvel, aztán ketten játszottak. Előjöttek valamilyen népdalok, és mivel ott volt a harmonika is, én pedig egy kicsit azt is ismertem, beszálltam. Előkerült a brácsa is, apu révén, aki a 80-as években amatőr szinten brácsázgatott, és így alakult ki ez a zenekari formáció.
Aztán újévkor elhívtuk a későbbi nagybőgősünk, Álló Pityu családját, hogy megmutassuk, milyen volt Erdélyben. Megbeszéltük, hogy zenével fogadjuk őket. Bejöttek és csak néztek, hogy ilyen is van.
A.: Kérdezgettük Pityut már akkor, hogy volna-e kedve bőgőzni, de ő akkor még nem akart. Nálunk anyu kántorkodik, apu lakodalmas zenével foglalkozik, és mi is kicsi korunktól ismerkedtünk a zenével, zeneiskolába jártunk, ő viszont ebben annyira nem volt benne. Pityu egyszer elmesélte, hogy apukája mondta neki: menjél hozzájuk bőgőzni! Ő erre, hogy á, nem megyek, nem akarok… / De menjél, adok ötszáz eurót! / Tényleg adsz 500 eurót? Akkor megyek! És akkor eljött hozzánk bőgőzni. Utólag hozzátette, hogy azóta sem látta azt az 500 eurót, de nem bánta meg… 🙂
Én akkor már egy ideje bőgőzgettem, és amit tudtam, átadtam Pityunak. Aputól megkaptam a brácsát, ő visszatért a hegedűhöz. Így lett két hegedűsünk, Zoltán pedig maradt a harmonikánál. Ez végül egy stabil formációvá vált, és a mai napig megmaradt. Megfordult nálunk néhány barátunk, énekes, cimbalmos. Végül a Fölszállott a páva előtt a Csallóközi Néptáncegyüttes révén ismertük meg a cimbalmosunkat, Gólya Marcit, aki a Budapest melletti Turáról származik.
Civilként, a zenén kívül egyébként mit tanultok, mivel foglalkoztok?
P.: Én a Pozsonyi Műszaki Egyetem Gépészeti Karán vagyok negyedéves hallgató, vegyipari és élelmiszeripari gépek tervezése és karbantartása szakon.
A.: Én még gimis koromban tanulgattam nagybőgőn, később egy barátomhoz, Mayer Józsefhez jártam, aki magántanárként felkészített, és így kerültem be a Pozsonyi Előadóművészeti Főiskolára (VŠMU), ahol most szintén negyedéves hallgató vagyok, klasszikus nagybőgő szakon. Jelenleg viszont az Erasmus keretén belül Budapesten, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen tanulok.
Z.: Én pedig a Pozsonyi Comenius Egyetem Természettudományi Karán tanulok biokémia szakon, elsőévesként.
Kíváncsi voltam, mennyire áll távol a tanulmányaitoktól az, amivel foglalkoztok, és van azért itt szórás, na… Nektek egyébként a diszkós-bulis fejezet teljesen kimaradt?
A.: Én hétéves koromban voltam először és utoljára diszkóban. Volt ott stroboszkóp, amitől nagyon megijedtem, és azt mondtam, én ebből nem kérek.
Egyik-másik havertól kaptunk viszont rockalbumokat. Most pedig sorakozik a polcon a Pink Floyd és a Led Zeppelin… Egyébként pedig nagy az udvar, nagy a kert, rengeteg állat van, és sokat kellett segíteni. El tudtuk magunkat foglalni kicsi korunk óta. Együtt „disznókodtunk”… 🙂
A kortársaitok hogyan viszonyultak ahhoz, amit csináltok, és hogy kimaradtok abból, amit ők csinálnak?
Z.: Ők talán még fel is néznek ránk, amiért hangszeren játszunk. Aki az osztályban hangszeren tudott játszani, arról tényleg úgy tartották, hogy zenész.
A.: Ha a zenére áldozod a szabadidődet, megtanulsz egy hangszeren játszani. Ha nem így teszel, akkor foglalkozhatsz minden mással. De ha tetszik, és szereted, van értelme és célja, akkor miért ne?!
Többfajta közegnek játszotok a táncházaktól a lakodalmakon át a nyugdíjasklubig. Melyik áll hozzátok legközelebb?
A.: Talán a táncház, mivel a táncházmozgalom nélkül nem jött volna létre a zenekar sem. Másrészt azért is, mert ez tánczene, és tényleg úgy a legélvezetesebb, amikor tánc alá zenélhetünk.
Amikor megvan a viszonzás a táncos részéről, hogy igen, ez tetszik neki, és jól érzi magát. Engem mindig jó érzéssel tölt el, amikor ilyen módon meghálálják.
Ebben mennyire működik az improvizáció?
A.: Az improvizáció itt abban merül ki, hogy a prímás eldönti, egy adott dallam után milyen új dallamra, milyen táncra vált. Mindent a dallam határoz meg, a bőgő és a brácsa eléggé kötve van. Amikor a prímás egy adott dallamot játszik, nekünk a bőgőn, brácsán harmonizálni, ritmizálni kell.
Z.: A hegedű, a brácsa és a bőgő az alap. Az én szempontból viszont szinte teljesen improvizációról van szó, mivel a klarinét ebben a zenében díszítő funkciót lát el. A cimbalom is inkább kísérő. A dallamot el kell tudni játszani, aztán köré már azt cifrázgatok, amit akarok. Nekem ilyen szempontból nagy a szabadságom.
Még 2016-ban a Zerda néptáncegyüttessel voltatok egy több hetes turnén Brazíliában. A kinti magyar közegnek játszottatok, de hogyan viszonyultak hozzátok a helyiek?
P.: Beöltöztettünk fekete srácokat kalotaszegi népviseletbe… 🙂
Z.: Fergeteges volt, mert ők ilyen táncokat, viseleteket még nem nagyon láttak.
A.: Ők mindenféle kultúrát befogadnak, és szeretik a különlegességeket. Vették a lapot.
Hogy jött be az életetekbe a Fölszállott a páva című tehetségkutató?
P.: 2013-ban, a legelső Pávára már jelentkeztünk, de Zoltán akkor még 15 éves volt, egy évvel fiatalabb, mint az alsó korhatár. Indulhattunk volna nélküle, de úgy meg nem akartunk.
Z.: Az azutáni években a népzenei táborokban és ismerősök közt is mindig feljött a téma. Végül egy szerdahelyi díjátadón, ahová minket is meghívtak eljátszani egy összeállítást, ott volt Agócs Gergely (felvidéki néprajzkutató, a műsor zsűrijének egyik tagja – a szerk. megj.)…
A.: Az esemény után azt kérdezte, hogy mit fogunk csinálni, mikor hazamegyünk? Aztán azt mondta: jelentkeztek a Fölszállott a pávába. Bogarat ültetett a fülünkbe. Cimbalmost kellett kerítenünk, és ekkor jött a képbe Marci. Elkezdtünk próbálni, leültünk a régi felvételekhez. Közben megkérdeztük erről népzenész ismerősünket is, Lakatos Robit, aki később a mentorunk lett a műsorban. A páváig aztán füstöltek a húrok…!
Mit hozott az életetekbe ez a tehetségkutató?
Z.: Pénzt…! 🙂 Á, nem. Elvárásokat. Mi már annyit nem is foglalkozunk vele, de még mindig gratulálnak, akik láttak a tévében.
A.: Rengeteg fellépésre kapunk meghívást, itthon is, de Magyarországon is.
Kívülállóként a népzene megtörtént és lezárt történetnek tűnik. Hogyan lehet viszont fejleszteni, modern köntöst adni neki? Egyáltalán kell ilyesmire törekedni?
A.: Ezen munkálkodunk, ezért él a táncházmozgalom ma is, és ahogy az elején említettem, ez ugyan megmaradt szubkultúrának, de pont ez a lényege. Nem azt a világot akarjuk visszahozni, hanem átörökíteni az értékeket a mai világba.
Egy csomó jó cigányzenész van a környéken, és a muzsikájukra nincs igény. A Páván is volt egy biztonsági őr, aki dicsérte a bőgősünket, és kiderült róla, hogy korábban nagy pesti zenészekkel zenélt együtt mint nagybőgős. A kávéházakból és éttermekből is kiszorult az élő, akusztikus zene. Ezt szomorúan tapasztaljuk.
Az élő zenének teljesen más a rezonanciája. Ha mosolyog egy zenekar, máris jókedv jön le a parkettre. Próbáljuk visszahozni a köztudatba az élő akusztikus zene egyszerűségét, nemességét, természetességét.
Legyenek igényesebbek az emberek magukkal szemben. Ha kicsit többet adunk a zenére, megfizetünk egy cigánybandát, akkor mégis csak varázslatosabb, tartalmasabb, színesebb az egész. Él az zene.
Visszatérve a néptánchoz: az a jó, hogy van rá igény, több és több táncegyüttes alakul és így formálódnak a kis közösségek. Járjanak az emberek akár diszkóba, csinálják ezt is, azt is, csak nőjenek fel ahhoz, hogy ezt meg tudják válogatni. Hagyjon bennük nyomot, adjon nekik valamit ez a közeg. Erre törekszünk.
Nem az a cél, hogy mindenki kalapot és népviseletet hordjon, és csak népzenét hallgasson, hanem hogy lássa meg benne a szépet, hogy a miénk, és hogy emiatt különbözünk a többi néptől. Ez az, ami a sajátunk, és a mi felelősségünk, hogy ápoljuk és továbbadjuk.
