Idő kell, míg a kisgyerekes családban eljutunk addig, hogy a legkisebbik is egyes szám első személyben beszéljen magáról. Azaz, hogy ne azt mondja: „BB tudja!” vagy „BB nem szereti”.
De addig is élvezzük ki a komikus jeleneteket, amikor közli, hogy épp mit csinál. Ugyan nem olyan aprólékosan és választékosan, mint a Family Guy-ból Peter abban a brutálisan őszinte, de felettébb komikus jelenetében, amikor a saját életét narrálja.
Egy kis kétéves talán inkább így fogalmaz:
„BB szomjas!”
„BB kakil.”
„BB huncutkodik!”
Mintha valamilyen hangtechnikai felszereléssel lennének felszerelve ezek a kis egyméteres emberkék. Egy anya jól be tudja fogni az adott frekvenciát. Tehát a hétköznapi feladatok elvégzése közben igen nagy segítség az, hogy állandóan valami hangot adnak ki magukból.
Állandó a zajszint és viszonylag álladó a zaj erőssége is – persze kivéve, ha valami turpisságon törik a fejüket.
Nem kell ide nyomkövető, amikor a közelben vannak, sem akkor, amikor kimennek az udvarra. A lényeg, hogy ha hallótávolságon belül maradunk, akkor a zaj erősségéből és szintjéből könnyedén megállapíthatjuk a hangulatát, illetve pillanatnyi egészségi állapotát. Utóbbira talán könnyebben fény derül, hiszen ha a hang hirtelen az egekbe szökik, a frekvenciája is eltorzul, s már-már nem is emlékeztet emberi hangra, inkább valami állati visításra, akkor biztosak lehetünk benne, hogy a gyerek már bibivel tér vissza hozzánk.
Hősies küzdelmet vívott, melyben alul maradt. Így nincs más választása, mint új munícióval feltöltekezni – anya ölelésével és bibipuszival –, majd újult erővel térni vissza az oly nemes harctérre.
Figyelem! A hirtelen és erős hanghatások károsíthatják a hallószerveket, így egy azonnali ölelés és a bibipuszi feltétlenül szükséges a további zavartalan és örömmel teli együttléthez.
