A világ sosem fekete vagy fehér, meg kell tanulnunk kételkedni mindenben, hogy ezáltal is tanulhassunk. Vigyáznunk kell, mert amit igaznak hiszünk, arról is kiderülhet, hogy tévedés. De megbízhatunk-e maradéktalanul az olyan dolgokban, melyekre akár mi magunk is emlékszünk?
Emlékeztek-e a Monopoly társasjáték cilinderes, bajszos, monoklis figurájára? Hogy a Wachowski nővérek ikonikus filmjéből idézzek:
Mi van, ha azt mondom…,
hogy a Monopoly bácsi sosem viselt monoklit, de Morpheus sem kezdett a Mátrixban egy mondatot sem úgy, hogy ,,mi van, ha azt mondom…”
Mindannyian jártunk már úgy, hogy bizton emlékeztünk rá, hol hagytuk a mobilunkat, pénztárcánkat vagy épp fél pár zokninkat, de aztán kiderül, hogy valójában nem is ott van.
Furcsa játékokat tud űzni velünk a saját elménk, ilyenek például a hamis emlékek keltése.
Ezt a jelenséget, mely a tudomány és a hülyeség határán lavírozva boldogítja életünket, Mandela-effektusnak nevezzük. Az effektus elnevezését Nelson Mandela egykori dél-afrikai kormányfőről kapta, ugyanis az ő feltételezett halála volt az első lejegyzett, és egyben legnagyobb észlelése a fent emlegetett jelenségnek.
Mind a mai napig aktívan él a köztudatban, hogy Mandela a 80-as években a börtönben halálozott el. Emberek százai esküdöznek, hogy látták a nagy emberjogi aktivista temetéséről készült felvételeket, amely mélyen megérintett mindenkit. A történet ott bukik meg, hogy Mandela valójában 2013-ban hunyt el.
Miért emlékezett mégis mindenki tévesen? Újabb hiba a Mátrixban?
Nyilván mindegyikünk fülében ott cseng minden idők egyik legikonikusabb brit rockbandájának, a Queennek, We are the champions című dala. Magam is afféle „low budget” Freddie-nek érzem magam, ha a kocsiban ülve vele együtt vonyítom a dalt. Ezzel csak az a baj, hogy
Freddie sosem énekli velem az utolsó sorát, az „of the world”-öt, mert az soha nem szerepelt a dal egyik felvételében sem. De hát ráhagyom, nyilván ő tudja jobban!
Tükröm, tükröm mondd meg nékem, elhangzott-e ez a sor a Hófehérkében? Foghatjuk a fejünk mind egy szálig, mert soha. De ugyanígy nem hangzott el soha Lucas Gyurka alkotásában a már szállóigévé vált: „Luke, én vagyok az apád!” sem!
Hát milyen világ ez, ha már az ember a saját emlékeiben sem bízhat? Pfuj!
