Péntek délután, a nyári szellő besurran a nyitott ablakon és az osztályomba csempészi a koranyár összetéveszthetetlen illatát. Számolni kezdek, hány órát töltök még ma a munkahelyemen. Egy, kettő, három…, bárhogy is nézem, az eredmény ugyanaz: amikor zárok, a pénteki nyári délután már estébe csap át.
Reflektálok kicsit: szeretem a munkám, jó érzéssel tölt el a tanítás. Az egyik legjobb része, amikor azt érzem, hogy valami igazán életszerűt tanultak tőlem.
– Well, it is a boy – kezdi az egyik legkedvesebb diáklányom, miután helyet foglal.
– Hát persze, mi más is lenne… Ma az angol mellett bónuszként megtanítok neked egy-két dolgot az életről – határozom el magamban mosolyogva.
Ahogy hallgatom tizenéves diákom legújabb szerelmi kalandozását, meglepően sok hasonlóságot fedezek fel az ő és az én éppen zajló szerelmi történetem közt. Hasonló szerepek, szinte azonos forgatókönyv, de teljesen más műfaj. Habkönnyű romantika vs. masszív dráma.
Igen, meglepően sok az azonosság, pár dolog kivételével. Amit ő könnyed bizonyossággal vesz, én véresen komolyan, amit ő igaznak talál, én abban a féligazságokat keresem.
Ő a végtelenben hisz, én a történet horzsolásokkal teli végét vetítem előre.
Őt boldoggá teszi, amennyit kap, én többet akarok. Ő hisz a szerelem erejében, én annak erőtlenségében. Ő elfogadja és kérdések nélkül szárnyal abban a hetedik mennyországban, amit a fiú „szeretlek” szavai építenek köré, én őt kérdésekkel ostromlom, és folyamatosan arra emlékeztetem, mennyire képlékeny kettőnk mennyországa.
Azt érzem, tizenéves énem ül velem szemben, aki lélegzetelállító optimizmussal, félelmet nem ismerve adja át magát a végzetnek. Hol csúszott hiba a gépezetembe?
Felnőtt életünkben miért nem a tisztán megélt pillanatok a hangsúlyosak? Miért foglalkoztatnak inkább a kérdések, mint a nekünk címzett állítások? Szerelmeink terén miért nem az önfeledtség a mérvadó?
Miért érezzük úgy, hogy kockázatos hinni a másikban és biztonságosabb, ha nem hozzuk felszínre az érzéseinket? Egykor olyan könnyű volt mosollyal az arcunkon átadni magunkat a boldogságnak és milliószor elmondani: szeretlek. Ennek az egykor légies szónak miért lett olyan mázsás súlya, hogy azt nehezünkre esik kimondani?
Én is ilyen voltam régen, és nem tudom felidézni, mikor nem féltem utoljára érezni.
Furcsa az élet, a felállás szerint nekem kéne tanítanom, de ma sokkal többet tanultam én tőle. Bármennyire is pragmatikus az én mértani pontossággal összerakott világom, ez a kislány nálam sokkal érettebben áll a szerelemhez.
A mai órán valami igazán életszerűt tanított nekem.
Ahogy kilép az ajtón, már nyúlok is a telefonomért és félelmeimet a túlzottan óvatos világomban hagyva írom be az „sz” betűs szót. Mindenestül. Küldés. Hazafelé sétálva az arcomat mosolyogva fordítom a nap felé, és kételyek nélkül tör rám a felismerés: vállalom, hogy csak érted dobban a szívem.
