KLIKK-ARCHÍVUM
Rovatunkban ez alkalommal olyan nép étkezési szokásait ismerhetjük meg, amelynek tagjai híresek zenészi tehetségükről. Ez a nép, amely muzsikaszóval kíséri halottait, a zenélésnél jobban már csak az evést szereti.
A cikk megjelent a Klikk Out 2012/02. számában.
Előfordulhat, hogy a cikk némely részei már nem aktuálisak, az eredeti hangulatának és üzenetének megőrzése céljából viszont nem módosítottunk rajta.
Igen, ők a cigányok, romák, dzsipszik. Ami pedig egymástól elválaszthatatlan: a jó cigányzene, a finom étel, és a hajnalig tartó mulatozás. E három tényező, amely meghatározza a cigány nép szokásait, gasztronómiai stílusát, és egyben a cigányok életét…
A cigányság a magyar kultúrának is komoly része; ez a tézis nem csak a zenére igaz, de például a konyhára is igaz. Ha valakit megkérdezünk arról, hogy egy mondatban foglalja össze a cigánykonyha jellemzőit, azt fogja mondani: zsírosak, paprikásak és csípősek az ételeik. Ez utóbbi oka, hogy mind a férfiak, mind a nők körében általános szokás volt a bagórágás és a pipázás, így kevésbé érezték az ízeket. Ez valóban így van, de ennél sokkal gazdagabb és színesebb a romák étkezése.
A cigány konyháról még azok sem nagyon tudnak semmit, akik egyébként élvezettel tanulmányozzák a különböző népek konyháit. Pedig érdemes, hiszen egy különleges, sokszínű szeletét ismerheti meg a gasztronómiának, aki belekóstol.
A cigány konyha ízletes, s bár nem használnak sokféle alapanyagot, a műveletek és a hozzávalók minősége jellegzetes ízvilágot ad az ételeknek. Különösen utóbbira fordítanak nagy gondot: a módosabb roma családok konyhájában csak a legjobb, minőségi alapanyagok jöhetnek szóba: hízott házi tyúk, házi tojás, amit képesek a cigányasszonyok már a piacon feltörni, hogy lássák, valóban friss, sárga-e.
Az alapanyagok mellett a másik titok: tilos a túlfőzés! A zöldség akkor jó, ha roppanós, a hús, ha van mit rágni rajta, s a tészta mintegy szinkronban az olaszok „al dente” alaptételével.
A hajdanában India Pandzsáb térségéből elvándorolt népnél, mint a vándor népeknél általában, elterjedtek az egyszerű ételkészítési módszerek: a nyárson sütés, a parázs fölött grillezés, az agyagban („sárban”) sütés, a bográcsozás.
Meglepően sok „úri” ételt találunk a cigány ételek közt, és ez nem véletlen. A legmagasabb rangú főrendektől kezdve a bárókon, földesurakon, nagypolgárokon át egészen az elszegényedett kisnemesekig, az uraknak mindig a cigányok szolgáltatták a zenét a mulatságokon. A zenészek pedig figyeltek, s otthon aztán megfőzették feleségeikkel az úri étkeket, vagy maguk álltak fakanállal a kezükben a tűzhelyhez. Az eredmény aztán nem pontosan ugyanolyan lett, hanem egy kicsit húsosabb, zsírosabb, fűszeresebb, és olykor gazdagabb is, hiszen került bele más is.
A szenvedélyes cigány lelkületnek jobban megfelelő, „bohém” étel készült. Egyik leghíresebb ételük a lecsó, amely a lácso (jó) szóból kapta a nevét, és amelyet már talán mindenki ismer, és meg is kóstolt.
Végül a cigánypecsenyét vajon miért is nevezik cigánypecsenyének?
Régen a lakodalmakban, mulatságokban a cigányzenészek csak a vigasság végén kaptak ételt, amikor már mindenki hazament. Történt egyszer, hogy a cimbalmos nagyon éhes volt már éjfélkor, és elcsent egy darab sült húst a szomszédos asztalról. De mohón akarta befalni, nehogy észrevegyék a gádzsók, és megakadt a torkán. Cimbalomütők eldobva, köhögés, majd fuldoklás.
Na, azóta mondják, hogy „cigányútra ment a falat”, és nevezték el a sült húst cigánypecsenyének. Lácsó hajive! (Jó étvágyat!) 🙂
