(DAC–Slovan, kicsit másképp)
A forgatókönyv szerint kemény horrorfilm. De olyan, hogy a néző – akit nevezzük mondjuk Bözsinek – a harmadik résznél egy fotel mögé bújva hallgatja a tévét. Nem is mer odanézni, csak a képernyő vibráló fényeit neszeli a plafonon. Bözsinek meg sem fordul a fejében lekapcsolni a készüléket, hisz’ mégiscsak a végén derül ki az igazság. Fél, retteg, tövig rágja körmeit, de kivár. Az első résznél néha felsikított (Trencsén 0:3), a másodiknál magára öntötte a kólát, karjai ellenőrizetlen remegése miatt (Nagyszombat 0:2).
A harmadik rész premier előtti vetítésénél bekiáltottak a kulisszák mögül…
Majd a Nagyszombat odaadja a Zsolnának, a Slovan a bírók segítségével habzó szájjal széttép minket, hogy a negyedikben ismét a Zsolna játssza a főszerepet. De ki az az őrült, aki ilyet kitalált. Ki az az elvetemült, aki először engedi, hogy a szél átjárja a szobát, ami huszonöt éve zárva volt.
A friss szellő, mint az élet vándora, tisztította minden négyzetméterét. Majd jött a sötét szörny, lassan. Nesztelenül belopózik a szobába, és centiről centire zárja a zsalugátert. A végén kisöpri a friss szellőt, ráadásul a vákum kiszippantja a maradék oxigént is. Bözsi elhitte, hogy szabadon lélegezhet, de most szinte megfullad. Már a puszta létét félti.
A szabadság adományaként úti okmányait rendezte, és utazni készült.
Nagyon beleélte magát, viszont a forgatókönyv írójának éppen ez volt a célja. Nem közölte előre, hogy az útlevél Európába csak azonosító, de nem garancia az utazásra. Hogy minél beljebb gondolta magát, valójában annál mélyebbre is taszította.
Engedte, hogy megpróbálja, és ő elhitte. Ha nem hitt volna benne, egy tapodtat se mozdult volna. Zseniális húzás volt. Vajon kik azok a szereplők, akiket beavattak előre, és kik azok, akik a direktortól szabad kezet kaptak ebben a horrorban?!
Most lépjünk a realitás mezejére, íme a való világ.
A vihar nagy tömeget kergetett a terasz alá. Amikor aztán elállt az eső, ez a tömeg egyszerre indult az Arénába. Nagy volt a hangzavar, tapintani lehetett a feszültséget. A várakozás egyszer csak füstbe borult. Olyan sötét volt, hogy a Napot is eltakarta. Mire felszállt javában zajlott a meccs. Jött a gól, letargiába estünk. A félidőben a „másik meccs” eredménye 3:0! Hihetetlen szemfényvesztés! Lehet ennyire látványosan csalni? Vagy a forgatókönyv szerint ennek így kell lenni? Pedig nekünk csak győzni kellett volna, de túl egyszerűnek tűnt az elmélet.
Szurkolj, ha biztatni kell! Akkor van rá a legnagyobb szükség!
Ezt édesanyám is tudja. Mindig követi a meccset a tévében, és folyton a bírót akarja megverni. Ja és a szakkommentátort, meg a riportert. „Mindegyik ellenünk van, csak gúnyolódnak rajtunk. Szinte élvezik amikor gólt kapunk!” – mondta legutóbb is dühösen, majd hozzátette: „egyszer befutok a tévébe, és mindet végig vágom a botommal, nekem már úgy is mindegy…”
Nos igen, az erőszak nem megoldás, de néha jólesik. Egy gond van, már azt sem tudjuk kit kell igazán utálni, és kiben lehet megbízni. Kezd elfajulni ez a „horrorfilm”. Ha úgy érzed van még egy szikrányi esélyünk, gyere el Te is Rózsahegyre. Negyedik nekifutásra legyőzzük a „sötét szörnyet”, vagy mind odaveszünk… Szurkolj, ha biztatni kell! Akkor van rá a legnagyobb szükség!A retro sálamat viszem majd magammal, csak az maradt. Az egyiket a Macejnak adtam, a másikat egy anyaországi srácnak, most a Slovan ellen. Bízok benne, hogy szerencsét hoz, ott volt velem ’93-ban, az utolsó UEFA-meccsen…
Utóirat: amióta leszoktam a cigiről, háromszor kikaptunk. Még gólt sem rúgtunk, pedig minden gólnál járna egy puszi is a kedvesemtől!
(Roberto)
