(Rózsahegy–DAC, kicsit másképp)
Hogy is szólt a teória? Ha a Zsolna nem szerez pontot… Vagy csak döntetlen lesz… A fenébe is, ne számolgassunk! Nyerünk és kész! Három meccslabdánk volt, mert három a magyar igazság. És akkor még ott van ugye, a ráadás.
Egész héten erre az egy napra készültünk. Helyesbítek, mi egész évben erre az egy napra készültünk. Ezért a ráadásért jó messzire kellett mennünk, de az élmények akkor a legszebbek, ha a jó dolgokért picit meg kell küzdenünk. Felmászni a dombtetőre, hogy „onnan nézzünk szerteszét” – a költő után szabadon.
DAC IS BEST! Vagyis a DAC a legjobb!
A DAC UEFA után megint előkerült egy múzeumi drapi, rajta egy angol felirat. Nos igen, akarom mondani „isztye”! Nem árt, ha idegen nyelven is tanulunk, fog kelleni majd Európa határain. Mert csak a szenvedély határtalan! Ahogy azt a legutóbbi jegyzetemben megfogadtam, egy ősrégi sállal indultam útnak, valamint egy üzenettel:
1988 –> 1993 –> 2018 „A nagyi egy hosszú sálat kötött, hogy télen se fázzak. De én sosem fáztam, mindig fűtött a szenvedély!”
Ez a sál látta a Bayern Münchent, ott volt velem számtalan csatában azóta. Utoljára édesapám halála után lógott a ketrecben… Ma is teszi a dolgát! Csak a DAC!
Ezután egy szokatlan helyszínen autókba pattanunk. Az arcok közt feltűnik pár kevésbé ismerős is. A lényeg a cél, ahova közösen tartunk, ez lebeg mindannyiunk szeme előtt. Legalább három góllal kell vezetnünk – hangzott el az útközben – kétszer is „ráfáztunk” már a kétgólos előnyre. Ez a mondat jutott eszembe 0:3-nál…
0:1, 0:2, 0:3…, te jó ég, mi van itt! Ez megvan, innen nem lehet veszíteni! Három a magyar igazság!
„Lejtett a pálya rendesen”, lehúzta a tömött vendégszektor az első félidőben. Istenem, ha belegondolok, hogy útközben még az foglalkoztatott, vajon mi zörög alul az alvázon? Csak odaérünk valahogy?! Most meg ott vagyunk „Európában”!
A negyedik gólunkat már kofoláért sorakozva láttam, az érte „járó” csókot utólag kértem. Hihetetlen! Lefújás után kezdődhetett a mámor. Egy csepp alkoholt sem ittam, józanul szerettem volna átélni ezeket a pillanatokat. Repültek a pezsgősdugók, a mezek… Figyeltem a Chilit, ahogy pimaszul mosolyogva élvezi, hogy a pályán sétálhat.
Arra gondoltam, vajon mit fogok írni a jegyzetemben majd, de csak egy hatalmas köszönömig jutottam.
Arra is gondoltam, mennyien nem érhették meg ezt a sikert. Hazafelé kiderült, hogy az éjjel még korántsem ért véget. Irány az Aréna, ünneplünk tovább.
Kár lett volna kihagyni. Kicsit a régi időket idézte, amikor Majorosék istenek voltak a szememben. Ahogy egyenként szálltak le az autóbuszról, és elvegyültek köztünk. Felszabadultan cikáztak, karnyújtásnyira tőlünk. Nem vettem elő a telefonom, „fejben” vittem haza az emlékeket. Ahogy V.O. Úr és Rossi mester a levegőben úszik.
Rájöttem, nem fogtam fel, mi is történt aznap este, csak másnap. Reggel, mikor könny szökött a szemembe, és elordítottam magam: nyertünk Kincsem, érted?! Megcsináltuk!
KÖSZÖNÖM ISTENEM! Mindenkinek köszönöm, aki hozzátett valamit a sikerhez. Nagyon jólesett, hogy páran nem felejtették el megjegyezni: Roberto, ebben a te szíved is benne maradt még. Azokból lesznek a győztesek, akik korábban megtanultak veszíteni. És mi már nagyon sokszor megtanultunk…
(Roberto)
