Na igen. Mi is az első kép, ami beugrik az együttélésről? Két felnőtt, illetve felnőtt korú férfi és nő, férfi és férfi, nő és nő. Kinek mi. De most nem ez a téma.
A téma ugyanis: együttélés vs. együtt élés. Egy leheletnyi különbség van csupán e két megfogalmazás között. Épp egy lehelet. Ami elválasztja a két szót, ami már nem egy többé. Tehát együtt, de mégis külön, élés is, meg nem is.
S most tegyük fel a következő kérdést: mi is az élet? Az út? A gazdagság? A természet, a születés és a halál. Igen. A változás. Na, ez az élet. A változás. Tehát az élet soha nem statikus.
Nem együttélni akarok, hanem együtt élni Veled! Élni, mégpedig együtt. Veled! És élni! Változni, fejlődni, haladni. Pofára esni, feltápászkodni, majd újragondolni. Majd megint pofára esni, aztán megint újragondolni, kicsit óvatosabban nekiindulni, majd megint pofára esni. Ja? Hogy már elég lenne a pofára esésből? Igen, bizony, hogy elég lenne. Csak ez nem így működik.
A pofára esés, az mindenki életében adott. A kérdés az csupán, hogy ezeket a helyzeteket ki hogyan kezeli, ki hogyan uralja, éli túl, vagy épp hogy nyomja agyon úgy, hogy kedve se lesz többet felállni.
De együtt élve, folyamatosan változva, egymáshoz csiszolódva, idomulva, formálódva, különböző életszakaszban újra és újra egy más alakot öltve probálhatjuk felfedezni egymást. Újra megtalálni a másikat, újra megszeretni, újra része lenni az életének, s hagyni, hogy az a másik is része legyen a sajátunknak.
Ez az együtt élés, ami nem együttélés. Nem ám.
