Helyenként cinikus, ám nettó őszinteséggel megírt jegyzet, pár héttel a focivébé előtt.
„Balázska, mikor is lesz az a foci vébé?” – kérdezi tőlem Szilvia, a Pátria Rádió gyártásvezetője.
Az írás megjelent a Klikkout 2018/6. számában.
„Egy hónap múlva már menni fog, június 14-én kezdődik” – válaszolok fanyar megvetéssel, és gondolatban még hozzáteszem: „Hát cseppnyi bűntudat sincs benned, hogy ezt magadtól nem tudod és megkérdezed tőlem?” Ehelyett azonban csak egy sovány „miért?” hagyja el a számat, s közben megjátszom magam, mintha nem tudnám, mi a szándéka. „Csak azért kérdezem, hogy mikorra írjam ki neked a szabadságot” – adja a választ Szilvia, s úgy felvonja a szemöldökét, mintha sértve érezné magát az én színészkedésem láttán.
A rádióban ugyanis mindenki tudja, ha páros évet írunk, akkor én már az azt megelőző karácsonyi bulin bejelentkezem a fél év múlva esedékes, legalább két hétig tartó szabadságomért.
Így volt ez négy és két éve is, és ez az év sem kivétel ez alól. Hol egy Eb, hol egy vébé, ilyen egyszerű a válasz.
Gazdag Jóska barátom írta nemrég egy jegyzetében, idézem:
„Sajnos nincs rálátásom arra, hogy a nem-futballszurkolók mivel töltik a szabadidejüket. Osztályidegen vagyok, bocs. Osztály- és életidegen, haha.”
Ez annyira szép, hogy ha meghalok, valami hasonlót kérek majd a sírkövemre. Semmi giccs, semmi máz: Itt nyugszik Kiss Balázs, az osztályidegen… hidegen.
Ha már a sírfeliratoknál tartunk, bízom benne, hogy sem a távoli, sem a közeli környezetemből nem tervezi senki, hogy épp a vébé idejére vált magának jegyet a túlvilágra. Nem kell annyira elsietni a dolgot, van még idő bőven.
Különben meg: Szent Péter is focipárti.
Ő a Mennyek Országának drukkol, s bár ők épp egy hajszállal maradtak le Oroszországról, biztos vagyok benne, hogy kapuőrként (amely foglalkozás igencsak szoros rokonságban áll a hálóőri szereppel) a mi derék Péterünk is inkább a meccseket nézi majd az egekből, mintsem a jobb létre szenderült lelkek bebocsájtásával foglalkozzon.
Születésnap, promóció, keresztelő, évzáró, nyárköszöntő nálam kizárva. Bocs, Pósfás fiúk, kedvellek benneteket, de a Tündérkert helyett ezúttal maradok egy harapós argentin-horvát mellett, Messivel és Modrićcsal, na meg egy pohár rosé fröccsel. A Felvidéki Vágtán pedig Thomas Anders lesz kénytelen elviselni, hogy aznap este nem neki, hanem a német–svéd izmozásnak tapsolok majd. You’re My Heart, You’re My Soul…
Egy lagzi ugyan befigyel az első nyolcaddöntők napján, de addig kiimádkozom magamnak a tévét az előcsarnokba.
Legfeljebb kimaradok a vetkőzős játékból vagy a menyasszonytáncból. Már tudom, az örömapákat fog kellenem meggyőzni. Az egyik állítólag német drukker, akárcsak én.
Tutira tud róla, hogy Löw kihagyta a keretből Sandro Wagnert, az meg csalódottságában elsírta magát. Meg, hogy Götzét sem nevezte, pedig négy éve neki köszönhette a csapat az aranyat. Már látom, lesz miről beszélni a papával, főleg ha úgy alakul, hogy aznap játszik a Nationalelf. Csak nehogy túl szigorú legyen velünk a vőfély…
Amíg az időben előre ugorva ezeken kattog az agyam, Szilvia harsányan rám kiált: „Mit lehet azon a focin annyira szeretni?” Tudom, hogy nagy kedvence Hobo, ezért azzal ütöm le a labdát, hogy visszakézből megkérdezem: „Te miért szereted annyira Hobót?” Erre azonnal kivirul az arca, szemével láthatatlan apró szívecskéket pislog, majd így szól: „Írhatjuk a szabadságos papírt.”
U.I.: Ahhoz, hogy a fent leírtak megvalósulhatnak, hatalmas köszönettel tartozom páromnak, Évának a türelméért és a megértéséért.
