Integrálhatók-e a hazánkétól csaknem teljesen eltérő kultúrkörben született szövegek a magyar irodalomba? Szükségünk van-e sztárszerzőkre? Képes-e a Facebook a minőségi kultúra közvetítésére? Többek között ezekről a témákról kérdeztem Simon Mártont, az ország egyik legismertebb kortárs szerzőjét.
A cikk egy részlete az f21.hu-val folytatott együttműködésünk nyomán kerül közlésre.
Szerző: Bándi Máté
Nagyjából egy hónapja lehetett, hogy a Facebook-on coming out-oltál a Babits-ösztöndíj elnyerésével kapcsolatban. Milyen motivációk húzódtak meg emögött, a nyilvánvaló egzisztenciális vonatkozásain kívül? Miért érezted fontosnak, hogy pályázz?
Verset fordítani (ma, Magyarországon) vagy hobbi vagy megszállottság – nekem egy kicsit mindkettő. Az egzisztenciális kérdés pedig itt egyáltalán nem elhanyagolható: bár az ösztöndíj léptékéből fakadóan nyilván nem ebből fogok kertesházat venni Zuglóban, mégsem mindegy, hogy egyéb, fizetős munkákat kell-e elvállaljak (a lehető leghétköznapibb okokból), vagy van időm ezekkel a szerelemprojektekkel foglalkozni, legalább részben.
Az ambícióról nem is szólva: egy nagy és fontos irodalom kortárs és modern klasszikusainak első magyar fordítói között lehetek. Az ilyesmi eléggé motiváló tud lenni.
Ha már japán líra, szerinted milyen mértékben integrálhatók ezek a szövegek magyar irodalmi közegbe?
Nézd, én őszintén nem hiszek a kultúrák közti átjárhatatlanságban. Tengernyi különbség van persze aközött, hogy valami 1951-ben jelenik meg Japánban, japánul, vagy 2018-ban, itt, magyarul. És bizonyos referenciális kérdésekben örökre a homályban fogunk tapogatózni, egyszerűen amiatt, mert egy ilyen vers az egy másik szöveghagyományból kinövő valami, egy másik kultúrkörből, más időszakból. Ugyanakkor az alapvető közös nevezők bőségesen megvannak. Azokra pedig már lehet építeni.
A teljes interjú elolvasható az f21.hu-n.
