Lassacskán száz éve annak, hogy Trianonban aláírták az I. világháborút lezáró békeszerződést, őseinken átlépett a határ, mégis a mi identitásunk még mindig olyan zavaros, mint egy nagy tál tradičný slovenský guláš.
Az írás megjelent a Klikkout 2018/6. számunkban.
De mégiscsak azért mi, helyiek, mi itt tudjuk, mi fán terem a horčica, és önmagunkban letisztáztuk már rég, mi csallóköziek vagyunk. Azon belül is magyarok. Csak egy kicsit fáj, ha a déli határon átlépve hirtelen szlovákokká válunk, a Tátrában pedig mi vagyunk a barbár magyar horda…
Az én szemem is könnybe lábad, mikor magyarországiaktól azt hallom Komárom helyett, hogy „Komárnó”,
de akkor is a kés forog a mellemben, amikor nekünk, csallóközieknek, nekünk magyaroknak, hirtelen nem jut eszünkbe a hét vezérből csak négy, és Mohácsot is valahová a Duna-Tisza közébe rajzoljuk a térképen.
Nyugodjék dédnagyanyám soha életében a faluból nem tette ki a lábát, mégis négy országban is élt. Számukra, egyszerű falusiak számára, az irányító nagyhatalmak változása nem volt egyéb, mint vonalak a térképen.
Ma egy hasonló mértékű térképátírás biztosan nagyobb változásokat hozna az életünkben,
de identitásunk kérdése akkor is csak a mi választásunk lenne. Kazinczy szavait, miszerint „nyelvében él a nemzet”, azzal egészíteném ki, hogy nem csak a nyelvet, de a kultúrát és a történelmet is ápolni kötelességünk.
El kell fogadnunk, hogy önhibánkon kívül egy másik ország területén élő nyelvi kisebbség vagyunk, és hiába verjük a mellünket, hogy vesszen Trianon, ha magáról a magyarságról alig tudunk valamit. Tisztelet a kivételnek, persze. Akkor tehetünk igazán azért, hogy megmaradjunk magyarnak, ha fenntartjuk a magyar kultúrát és a magyar történelem ismeretét.
Ha nem ismerjük a múltunkat, hogy várhatjuk el, hogy legyen jövőnk?
Énekelhetjük mulatságban félrészegen nótaként a Székely himnuszt, ha nem tudjuk, miről szól. Egyébként van nekünk saját Felvidéki himnuszunk is, de valahogy az nem ragadt meg a köztudatban.
Június 4. a trianoni békekonferencia egy újabb évfordulója volt. Magyarként illik megemlékeznünk róla tragédiaként, kulturáltan, úgy, hogy tudjuk, mit jelent magyarnak lenni. Nem jövünk zavarba a saját történelmünk hallatán, a kalotaszegi folklórt sem a Hortobágyon keressük, és tudom, hogy sokak szerint a Föld lapos, és Jézus is magyar volt, de ha már itt van ez a kis Kárpát-medencénk, legalább mi ne tagadjuk meg, hogy kik vagyunk.