Fotók: Fekete Nanu, ill, a szerző
Banyák István mögött rendkívül hosszú pályafutás áll, díjakkal, elismerésekkel, külföldi turnékkal. Idén ősszel lesz nyolcvan éves, és idén, ugyancsak ősszel (okt. 7.) tizenötödik alkalommal szervezik meg a Bihari János Emlékestet, melynek elindítását a legendás cigányprímásra való megemlékezés ösztönözte. Pályafutásáról, útjairól mesélt nekünk.
Az interjú megjelent a Klikk Out 2018/06. számában.
Nemrégiben Dunaszerdahely városa kitüntette a Pro Urbe-díjjal. Évekkel korábban már megkapta, ugye, a Magyar Ezüst Érdemekeresztet, valamint kiérdemelte a szlovák kulturális minisztérium nívódíját is. Ezek után hogyan tekint egy ilyen hazai elismerésre?
Még talán ennek van a legnagyobb visszhangja itthon. Az emberek megállítanak, és jó érzéssel tölt el engem, hogy a munkámat megbecsülik. Meg aztán roma vagyok, és gratuláltak már nekem amiatt is, hogy ilyet még roma nem ért el Szerdahelyen.
Hogy telnek mostanság a mindennapjai?
Tudja, idén hét éve lesz, hogy elvesztettem a feleségem. Addig egy nagyon boldog ember voltam. Ma is nagyon hiányzik nekem a feleségem, nagyon egyedül érzem magam nélküle.
Zenei pályafutása rendkívül hosszú, csaknem annyira, mint amennyi idős. Az Ön szempontjából mikor volt a legjobb zenésznek lenni. Vagy inkább úgy kérdezem, mikor miért?
Amikor kezdtem, nem volt még zeneiskola, és Pozsonyba jártam hetente kétszer. Akkoriban mindenhol romazenekarok muzsikáltak. Búcsúkon, lakodalmakon, bálokon, de bennem az az érzés volt, hogy én nem ezt a pályát akarom. Megélhetést ugyan biztosít, de nincs benne fantázia.
Nagyobb akartam lenni, szerettem volna fellépni, hotelokban, kávéházakban zenélni.
Aztán ez sikerült is, de addig még hosszú út vezetett. Elmesélné, hogyan is került kapcsolatba a Felső-Csallóközi Népi Együttessel?
Szerdahelyen a Partizán akkor olyan volt, mint egy kultúrház. Arany Kalásznak hívták, hátul volt egy terme. Akkoriban televízió még nem volt, és ha az embernek nem volt hova menni, akkor vagy moziba ment, vagy elment oda valamilyen műsorra. Egyszer, ’54 vége felé itt fellépett a Felső-Csallóközi Népi Együttes, de csak egy cimbalmosuk és egy harmonikásuk volt. Én ott csellengtem, és azon gondolkodtam, oda merjek-e menni hozzájuk. A műsoruk végén végül odamentem. Azért merészeltem, mert hisz nem volt az egy zenekar, nem? Szóval megmondtam nekik, hogy van egy zenekarunk, hét másik taggal, korombeli gyerekekkel, akikkel együtt jártunk zeneiskolába. Azt mondták, gyertek el próbára…
Ebből egy egészen sikeres együttműködés lett…
Igen, de eleinte még nem tudtuk, mi lesz belőle. Akkoriban, ugye, a romáknak sok gyerekük volt, és a zenélésből éltek, akárhogy is ment nekik. Mivel pedig családot tartottak fenn a keresetükből, mi fiatalon nem nagyon juthattunk szóhoz. A népi együttesnél viszont hallottak minket zenélni, elvittek a fellépéseikre, és fokozatosan megismertek bennünket. Jártunk Gombaszögön, de mi muzsikáltunk az első magyar bálon is a Vigadóban, 1956-ban. Abban az évben jött a losonci fesztivál, amelyet megnyertünk. Ez ment egészen addig, amíg el nem mentünk katonának.
Hogyan került végül a Slovkoncerthez?
Én, ugye, októberben rukkoltam be és szereltem le, a Slovkoncertnél viszont áprilistól szeptember végéig tartott egy idény. Amikor hazajöttem a katonaságtól, nem volt egy cigarettám se, és mivel megemberesedtem, a ruháimat kinőttem. Egyszer Tejedben, ahol laktunk, összefutottam egy barátommal, pincérrel, aki elhívott raktárosnak az Arany Kalászba. Akikkel viszont korábban már együtt zenéltünk katonaegyüttesekben, és ismertük a kottát, szerettünk volna itthon is zenélni, és elviccelődtünk azzal, hogy elmegyünk vizsgázni a Slovkoncerthez.
A vizsgára viszont valami feltűnőt szerettünk volna alakítani, ezért begyakoroltuk Liszt II. Magyar Rapszódiáját. Mikor meghallották, a bizottság egyik tagja odajött, és megkérdezte, hogy mégis mit keresünk mi itt?!
Ezek szerint egész jól ment… 🙂
Egy darabig nem kaptunk semmit, húsvét körül jött egy levél, hogy a Slovkoncert vár a soraiba. Mivel többen már több helyen dolgoztunk, először nem is szívesen hagytuk ott, de végül mégis. A Duna szállóban rendszeresen muzsikáltunk, és egyszer odahívtak egy finn ügynökséget, ők pedig azonnal kihívtak bennünket Finnországba. Először egy évet, majd újabb kilenc hónapot töltöttünk náluk.
Mi köze a finneknek a cigányzenéhez?
Úgy vittek ki minket, hogy ott majd egyfajta cigányshow-t csinálunk, cigánytánccal, énekkel, és mi felforgattuk Finnországot. 🙂
Olyan nagy hírünk lett, hogy számos nagyobb finn városban megfordultunk: Tampere, Oulu, Kuopio, Turku, majd az utolsó volt a sorban Helsinki, ahol olyan helyen muzsikáltunk, ahová már egy évvel korábban is foglaltak asztalt. Begyakoroltuk az ő műsorukat is, tehát amellett, hogy a mi világunkat bemutattuk nekik, az övékbe is betekintést nyertünk.
Hogyan érezte Ön magát egy olyan idegen környezetben, mint Finnország?
Ott nagyon szerettek minket, úgy igazából. Ha nem lett volna olyan messze, akkor én máshol nem is muzsikáltam volna. Miután eltelt az első év, én már vágyódtam haza, de azért fájt az is, hogy el kellett jönni.
Megkérdezhetem, a hegedűn kívül milyen hangszeren játszik még?
Gitáron, picit zongorázom is, de csak úgy magamnak. Figyeltük annak idején a modern számokat is, és ha kellett, a zenekar átállt: a klarinétos szaxofonozott, a prímás basszusgitározott, én gitároztam és így tovább.
A Slovkoncertet nem aggasztották a modern számok?
Örültek, hogy univerzálisak vagyunk. Akkor már jártunk két hónapig Svédországban is. Majd az újabb kilenc hónap Finnország után három hónapra ismét visszatértünk a svédekhez. Elküldtek Nyugat-Németországba, Belgiumba, egy-két hónapot Hollandiában is eltöltöttünk.
Tulajdonképpen a muzsikálás jelentette Önnek az útlevelet külföldre…
Azokban az időkben nem is mehettünk volna máshogy…
Volt valaha egyéb alternatíva is az életében? Mi lett volna Önből, ha nem zenész?
Nem volt, nem tudtam semmi mást. Meg hát szerettem, imádtam.
És nyilván megvolt ehhez a családja támogatása is…
Igen, mikor elmentem külföldre egy évre, a feleségem otthon nevelte a gyerekeket. Ő is nagyon sokat áldozott ezért. De aztán így ki tudtuk iskoláztatni a gyerekeket. Fiam is a Liszt Akadémián végzett.
Ő szerepel a Cigánski diabliban?
Ő már a fiam fia, az unokám. 🙂
Komoly zenészdinasztia az Önöké…
Testvérem fia is a Liszt Akadémián végzett zongorista, néhány hónapja egy önálló koncertje volt Rómában, a következő este pedig zenekara kísérte az operaházban. A jövő hónapra visszahívták. Itthon pedig nem tud róla szinte senki.
Rengetegen zenélnek a családi köréből. De mennyire magától értetődő ma, hogy zenész családban zenészek is születnek?
Már nem az, viszont észrevettem, hogy ma már az iskoláknak meg kell lenni, hogy az ember valahova bejusson, és éppen ezért sokan nem is lépnek erre a pályára. Amikor elmentem nyugdíjba, láttam, hogy némely családokban el vannak nyomva a gyerekek. Tanultak, de hiába, nem volt pénzük semmire. Konzervatóriumra, utazásra, lakásra különösen. A Roma Muzsikusok Polgári Társulásán keresztül ilyen gyerekeknek igyekeztünk segíteni.
Az ön szempontjai szerint mi az, ami alapján megismerszik a tehetség?
Miután megszületnek a gyerekek, sok helyen ők folyton hallják, ahogy az apjuk zenél, szól a zene körülöttük. Aztán őt is beavatják, kipróbálják. Van, akiben mindjárt nem mutatkozik meg a tehetség, de olyan is, akiben 4-5 év alatt se, csak erőltetik. Nemcsak gyakorlat teszi a mestert.
Mi a legfontosabb, amit Ön szerint egy zene iránt érdeklődő fiatalnak meg kell tanulnia?
A legnagyobb részét a hozzáállása teszi ki. A megismerés, alázat a hangszer iránt, a zenészek között.
Milyenek a lehetőségeik a mai fiatal zenészeknek, ha nem nagyvárosban élnek?
Itt csak egy lehetőség van, csinálni egy zenekart, összeállni gyakorolni, kivenni egy termet, betanulni egy műsort, és negyedévente meghívni ügynököket. Pódiumra kell lépni, megfogni két-három táncost, férfi és női énekest, operettet és lehetőleg mindent tudni énekelni, játszani, aztán mehetnek vele a világba. De a mai fiatalokat gyakran már más érdekli…
