Nemrég azt mondták nekem, „bőségben elveszik a figyelem”. Így van ez a saját társas életünkben is. Kevés is elég lenne, hogy megértsük egymást. De nekünk olyan sok mondanivalónk van, annyi mindent szeretnénk megosztani, elmagyarázni. A lényeg, hogy biztosak legyünk abban, hogy megértettek minket, és ezért minden lehetséges dolgot meg is teszünk. Veszekszünk, ha kell, kiabálunk, hogy hangosabbak legyünk, megszégyenítjük a másikat, lealacsonyítjuk, hogy könnyebben fölékerekedhessünk.
Csak mondjuk, mondjuk és mondjuk a magunkét, egyik szót a másik után. S végül mire jutunk?
Elbeszélünk egymás mellett. Bizony. Elbeszélünk. Mindenki mondja a magáét. Te is és én is. Nem érkezik meg az üzenet, mert nem arra figyelünk. Nemhogy másra, még magunkra sem. Egyszerűen nem vagyunk képesek befogni a szánkat.
Ha egy percre elhallgatnánk és figyelnénk, első lépésben talán csak magunkra és utána a másikra, máris többet mondanánk, mint az otromba, esetlen szavainkkal, melyek meggondolatlanul, mint félig megrágott falat, fordulnak ki a szánkból.
Gondoljuk hát végig! Magamnak mit mond a csendem? Van értelme? Ha igen, akkor talán nekiindulhatok és elmondhatom másnak is. Persze megpróbálhatom elárulni, körbeírni. De a magam csendje is jobban mesél rólam, mint hinném.
Csendben lenni sokkal szemléletesebb, mint azt gondolnánk. Sokkal tartalmasabb, mint az üres szavakkal teletűzdelt mondanivalók. Ezek csak figyelemelterelésre jók.
A csend beszél. Ő és a csendje. Megindító és egyben megrettentő is. A csend olykor maga a sokk.
A hangoskodás után kész filmszakadás. Van, aki képtelen erre. Képtelen a csendre. Van, aki nem. Aki képes a csendjével a más csendjére is figyelni. De ők sajnos nagyon ritkák.
