Zarándokút Santiago de Compostelába
Évente több tízezren vágnak neki a mintegy 800 kilométeres, embert próbáló gyalogútnak, a Szent Jakab-útnak, más néven az El Caminónak. Ki-ki vallási, mások egyéni útkereső céllal indulnak el, akad, aki pedig divatból, buliból, de csak az igazán elszántak érnek a végére. Saját útját a Dunaszerdahelyen élő Tóth Lali meséli el.
A cikk megjelent a Klikk Out 2012/01. számában.
Előfordulhat, hogy a cikk némely részei már nem aktuálisak, az eredeti hangulatának és üzenetének megőrzése céljából viszont nem módosítottunk rajta.
Fotók: Tóth Lali archívuma, ill. internet
2. rész: Egy hátizsák és egy cipő
Az ötlettől a „rajtvonalig”
Körülbelül két évvel ezelőtt olvastam egy könyvet az El Caminóról, és akkor azt mondtam, be kell vállalni, viszont sem időm, sem pénzem nem volt rá. A munkám ide kötött, de folyamatosan gondolkodtam a megvalósításon, tervezgettem. Tavaly nyár elején, júniusban jött el a megfelelő pillanat.
Időközben egy régióbeli fiatal, Jakubecz László tartott is egy beszámolót az NFG klubban a saját zarándokútjáról. Mielőtt nekivágtam, felvettem vele is a kapcsolatot, hogy megtudjam, mire ügyeljek, hogyan készüljek fel. Utánanéztem az interneten is, mások naplóit olvasgattam. Listákat készítettem és bevásároltam, a repülőjegyet illetően pedig szerencsém is volt, ugyanis a Cseh Légitársaság akkor hirdetett meg egy Pozsony-Párizs járatot, és akciósan kínálták a jegyeket.
Június 27-én indultam, Párizsban töltöttem egy éjszakát, majd másnap Bayonne-ba utaztam a TGW-vel. Éjfél körül ért be a vonat, a Saint Jean Pied de Portba tartó járatom viszont csak reggel indult tovább.
Arra számítottam, ledőlök egy kicsit az állomáson, de ez nem jött be. Kitessékeltek; esett az eső, a hajléktalanok pedig a buszmegállóban elfoglalták a „legjobb helyeket”. Én pedig csak áztam.
Reggel még egy órás út várt rám, majd az említett Saint Jean Pied de Portba való megérkezésem után kiváltottam a zarándokútlevelet. Ez egy olyan dokumentum, ami az alapvető adataimat tartalmazta, ez jogosított fel arra, hogy megszálljak a zarándokszállásokon. Ezekről szintén adnak egy listát, az útvonallal, falvakkal együtt, amelyeken át kell haladni. Mindez mellé kapunk még egy fésűkagylót, ami az El Camino szimbóluma, és a táskára vagy kabátra kell kitűzni. Végeredményben ezek igazolják és jelzik, hogy a zarándokúton veszek részt. Június 29-én tehát elindultam. Előzetesen úgy számoltam, 30 nap gyaloglás vár rám…
Különböző célokkal…
Az emberek különböző célkitűzésekkel indulnak el erre az útra. A vallásosabb nemzetek, spanyolok, olaszok azok, akik talán legnagyobb arányban teljesítik is, bejárva a zarándokút minden pontját, meglátogatva minden kegyhelyét.
Mások válaszokat szeretnének kapni, hogy letisztuljanak bennük az életük bizonyos dolgai. Én is ilyen céllal vágtam neki, hogy választ kapjak a saját kérdéseimre. Itt erre lehetőség nyílik, ugyanis egyedül vagy, van időd gondolkodni.
Itthon – hiába ülsz le egyedül egy szobában – rengeteg minden befolyásol, kizökkent, és nehéz annyira kikapcsolni, hogy az ember csak magára figyeljen. Ott viszont van egy hátizsákod, és egy cipőd, amit nem hagyhatsz el. Egyedül vagy, és menned kell előre. Ez sokat segít.
Maguk a szállások is idomultak némileg a különböző célokkal érkezők elképzeléseihez. Az egyházi szállásokat szerzetesek tartják fent, oda rendszerint azok mennek, akik részt is vesznek a szentmiséken. Itt közösen esznek és imádkoznak, ezek esetében volt a leginkább családias a hangulat. Az államiak ezzel szemben eléggé lerobbantak, és rengetegen kellett aludni egy tornaterem méretű szobában.
Tízből ötször nem volt meleg víz, a hosszú gyaloglás végén viszont jól esett volna. Ráadásul iszonyatosan horkoltak körülöttem, és mikor egy teremben több tucatnyian horkolnak, az egy brutális hangzavart okoz. Nem is aludtam az első éjszaka.
A magánszállásokon viszonylag kevesebb 8-10 ember aludt együtt, viszont drágább is volt. Akár 10 eurót is elkértek egy éjszakáért, holott az ágy mellé csak egy zuhany járt. Nagyon jól jövedelmező iparág ez a zarándokút menti kis falukban, ahol szinte semmi sincs.
Pillanatnyi útitársakból akár örök barátok
Még a legelső nap Saint Jeanban összeismerkedtem egy német lánnyal, aki egy speciális iskolában tanít. Ő már egyszer elindult az úton, viszont nem teljesítette az egész távot, és azért jött el másodszor is, hogy ezt megtegye. Az út egy részét együtt tettük meg, de legalábbis a szállásokon gyakran találkoztunk.
Időközben csatlakozott egy portugál zenész srác is, aki pedig azért vágott neki az útnak, hogy elszámoljon magában azzal, hogy vallásos és meleg. Nehezen dolgozta fel, hogy a vallása képviselői ezt elítélik. Találkoztam egy írországi börtönpszichológus-nővel, aki szerelmi csalódása után jött az El Caminóra, de akadt egy 20 éves kanadai srác is, aki a családjával indult, de folyton lehagyta őket, és mindig meg kellett beszélniük, hol találkozzanak. Belebotlottam angol fiatalokba, akik divatból, a bulizás miatt vágtak neki. Így azonban az ember előbb utóbb elveszti a motivációt, és megáll egy faluban, ahol bulizhat. Ők is így tettek, és az út nagy részét busszal tették meg.
Ha gyalogolsz egy-egy ember mellett félórát, egy órát, akkor akarva akaratlan is megismerkedsz velük, este pedig valószínű, hogy ugyanabban a faluban szálltok meg. Az első párszáz kilométeren nagyrészt egyedül gyalogoltam. Ezen a szakaszon is belebotlasz emberekbe, de nincsenek nagyobb csoportok, nem kell kerülgetni a tömeget.
Mindenképpen egyedül akartam végighaladni az El Caminón.
Voltak, akik eleve másokkal indultak, de olyankor rengeteg kompromisszumot kell kötni, hogy az ember a másikra is odafigyeljen, ne hagyja le, nem maradjon le. Úgy magadra nem is igazán tudsz koncentrálni, számomra pedig ezúttal ez volt az elsődleges. Utólag nem is bántam meg…
Folytatjuk…
