Szépen felépítkeztünk, s felhúztuk a kerítésünk falait is. Minden lehetséges kártevőt kizárva a kertkapun és a bejárati ajtón túl. Sterilizáltuk magunkat is, bent pedig folyamatosan fertőtlenítünk, hogy ne lephessenek el minket a kórokozók. Sem állati, sem emberi formában.
Ide be ne jöjjön senki, aki nekünk megmondja! Ez a mi várunk, ez a mi erődünk, a mi világunk.
A vastag falak, a betonkerítések – amik korábban csak kaszárnyák vagy börtönök köré épültek –, mind azt sugallják, hogy a kint lévők csak maradjanak maguknak. Mi, köszönjük szépen, jól vagyunk, és a legkevésbé sem érdekel minket az utca embere, a falu népe. Mert ezt súgják ezek a falak. A szürke, magas kerítések a házak körül.
Milyen lehet bent élni? Milyen érzés ezeket a falakat nézni egész nap, majd egy egész életen keresztül? Tényleg rendben van ez így, hogy a családunkat szó szerint elzárjuk a külvilágtól?
Amit viszont beengedünk, annak megadjuk a lehető legnagyobb felületet. A televíziónak, a nagyképernyőnek, ami a nappalink, a családi terünk monumentális fókuszpontja. Az oltár, melynek minden nap áldozatokat mutatunk be. A vacsoránkat, az időnket, a gyermekeinket. Cserébe pedig kapunk egy szupi virtuális valóságot, mely kétségkívül izgalmas, de felismerhetlenül torzított képet ad.
Így kompenzáljuk mi a magas, vastag kerítésünk falait. Igen, a televíziónk nagyságával. Ugyanis a falak átláthatósága egyenlő arányban változik a tévé képernyőjének nagyságával.
Az élet kint van. Tényleg nem akarod behozni az otthonodba? Tényleg falakkal akarod körülvenni magad? Tényleg ki akarsz zárni mindenkit? Valóban mindenkit? Még magadat is?
