(DAC–FTC, kicsit másképp)
Nem áll rendelkezésemre statisztika, hogy mennyi a rekordja a barátságos mérkőzések látogatottságának, de bizonyos vagyok benne, hogy Dunaszerdahely beállt a sorba. Nyolcezer-négyszáz! Jól jegyezzük meg ezt a számot, mert párját ritkítja mifelénk, és nemcsak mifelénk. Olyan, mint az első képfoszlány, ami megmaradt bennem meccsre menet. Emberek gólyalábakon állva, előadást tartanak. Valami színdarab féle. Magasztos és tekintélyt parancsoló az ember gólyalábakon állva. Pont, mint egynek lenni abból a nyolcezer négyszázból!
Megannyi ismerős arc, és még annál is több „ismeretlen ismerős”. Focibarát.
A labdarúgó vb kellős közepén, a Csallóköz amolyan magyar–magyar döntőt rendez. Bízvást leírhatom, hogy a jelenlegi legnépszerűbb anyaországi, illetve külhoni magyar klubcsapat fut ki a pályára. Miközben a franciák és az argentinok egy meglehetősen fordulatos mérkőzésen eldöntik a továbbjutás sorsát, az Aréna előtti hosszú sorokat kémlelem. Be kéne menni már! – de menyasszonyom azonnal nyugalomra int, bár tudja, „elvonási tüneteim vannak”. Jól ismeri magán a tünetegyüttes jeleit, heteket töltve el DAC nélkül.
A Nélküled nélkül, a füstös lelátó kénes illata nélkül, „micsoda álom” nélkül.
Direkt nem szagot írtam, habár sok embernek orrfacsaró bűzként hat. Első feladat, megtalálni „új helyünket” a cékettőben. Amint megvan, jöhet a szokásos lelátói mély levegő, ami a megérkezésnek szól. Majd a kitárulkozás és a stadion „átvétele”. Ez a pár hét elég volt ahhoz, hogy a képzeletbeli arénás leltáromba sok új dolgot írjak fel. Talán tíz perc is eltelik, mire az új mellett a régi hiányát is megszokja a szemem.
Eltűnt az öreg tribün, a régi dolgokból nem marad semmi.
Csak a volt főbejárat kapuja áll ott hírmondónak, a két oszloppal még. A sors furcsa fintora, hogy éppen szemben velünk van az út, mely elválaszt – de egyben össze is köt – két dunaszerdahelyi városrészt. A rajta közeledő, illetve távolodó gépkocsik olyanok, mint a véredények a szívhez tartozó vénákban, ahol az Aréna a szív. Lüktető morajában, apró és agg. Nő és férfi. Sárga-kék és zöld-fehér!
A meccs elkezdődik, de nekem csak a DAC marad.
Elnézést, ha valakit megbántok vele, de a baráti üdvözlésen túl nem éltetek más klubot. Nekem csak a DAC maradt, és marad örökké a szívemben. Győzelmét áhítom, még akkor is, ha nincs különleges tétje a találkozónak. Talán csak a presztízs. Nyilvánvaló az is, hogy fradisták nem csak a vendégszektorban vannak. Amerre a szem ellát, kisebb nagyobb zöld-fehér csoportok „úsznak a sárga tengerben”. A meccs színvonala is hozzátesz egy nagy adaggal az ünnepi érzéshez.
Pacsi ívelt lövésénél Dibusz, a Ferencváros kapusa tehetetlen.
Jól eltalált „löket” volt, annyi szent. Elképzeltem, ahogy a B-közép dacos fele vonzza a labdát, a fradis fele meg taszítja azt. A másodperc töredék részében hatalmas mágneses erők szabadultak fel, majd mint a villámlást, óriási robajjal a mennydörgés követte.Góóól! Ez az egy gól tehetett arról, hogy a fociünnep estéjén DAC győzelemtől voltak hangosak az utcák, és a terek. Ha sárga-kék vagy, a történet számodra így kerek!
(Roberto)
