2017/2018 – egy fél szezon első fele
Elkezdődött az utolsó idény a „hátam mögött”. Látszólag nem volt semmi előjele annak, hogy a felénél megfordulok, és beállok a sorba a többi szurkolótársam közé. Látszólag valóban nem, de odabent egy hang néha rámszólt: „Hé, te ott a ketrecben, igen te! Elégszer próbáltál már széllel szemben…!”
Marco Rossi munkába állt a klubnál, László Csaba érdemeit az első hazai meccsen köszöntük meg egy molinón. Az erősítések közt Macejt, Čmelíket, Koštrnát találjuk, valamint négy fiatal is csatlakozott a csapathoz az ifiből. Az első körben a Zólyombrézó csapatát fogadtuk odahaza. A vezérszurkolók munkáját immáron komoly technika segítette, a vezeték nélküli mikrofonok ezen a mérkőzésen debütáltak az új Arénában.
Viszont a tehetségkutató műsorokból is ismert fejmikrofont hamar megtanultuk hanyagolni…
Emlékszem, nagyon meleg volt, és az izzadtságtól rámtapadt rövidnadrágom a nagy lendülettől elhasadt. Egy gólt sikerült rúgnunk Pačinda révén, amivel legyőztük a vasgyáriakat. Hogy az egyensúly ne boruljon fel, Rossi mestert is köszöntötte a B-közép a találkozó után. Egy hetire rá Trencsénből hoztunk három pontot. Közel kétszáz DAC-szurkoló előtt Vida duplázott. A harmadik fordulóban szakadó esőben csak egy döntetlent sikerült kiharcolnunk a Rózsahegy ellen. Ha kihagytam volna azt a meccset, de nem tettem… Bent voltam előtte édesapámnál a kórházban, nem volt jó bőrben. Aztán két nap múlva örökre itt hagyott minket…
Kalmár Zsolt és Malec érkezett a DAC-ba, Šafranko a dán Aalborgba igazolt, Kocsis Diósgyőrbe ment.
Továbbjutottunk a kupában, Pozsonyivánkán, majd a bajnokságban a Slovan következett, immár a magyar válogatott Kalmár Zsolttal a sorainkban. Pozsonyba több mint ötszáz sárga – kék szurkoló kísérte el a csapatot. Értékes pontot zsákmányolva tértünk haza, Pačinda egyenlített 1:1-re. Éjjeli műszakban dolgozva „fogadtam” a vonattal hazatérő drukkereket, és a részvétnyilvánításokat… Komoly oka volt annak, hogy régóta nem utaztam túrára, és még ennél is komolyabb döntés volt visszaállni a ketrecbe apu halála után.
DAC–Zsolna 4:2, Szent István napján, egyben a születésnapomon.
Akkor azt írtam, hogy „ez a négykettő volt Dunaszerdahely hatháromja!” Azóta sem gondolom másként, az egyik legemlékezetesebb összecsapás volt számomra, és nem csak számomra. A piros-fehér-zöld füst a bőrömbe ivódott. Könnyeimet nyelve, Pačinda, Kalmár, Ljubičić és Divković gólját az égieknek ajánlva éltem meg. Már-már sziporkázva, az emberi tűrőképesség határát súroltam.Emblematikus fekete-fehér fotót készített Jojo a „katlanról” a felszálló füsttel, középütt velem a ketrecben. Daliásan állva, dacolva az elemekkel, és saját magammal…
On tour Nyitra, ezer DAC-ossal a kapu mögötti félkörben, közben ellenséges légkörben.
Szép ez a magyar nyelv, csak úgy adja alám a szójátékot meg a rímet. A sors pedig az autóbuszt „adta alám”, talán először az évben. Az autóbusz olyan volt, mint egy terrárium, száz fokkal a beltérben. Megkönnyebbülés volt a Zobor alá érni, és kiszállni a tettek mezejére. Két ellentétes félidő után 3:1 a hazaiaknak. Pedig a huszadik percben Pačinda góljával mi vezettünk, és ezzel nyertük is az első felvonást. Aztán valahogy az öltözőben maradt a csapat, mi szurkolók azonban nem adtuk fel a lefújásig. Pedig a kerítés tetejére feszített szögesdrót sokunkat „stigmálta”. Ahogy a hatóság sorfala is a kivonulásnál…
A továbbiakban hoztuk a kötelezőt, bár a nyitrai vereség láthatóan visszavetette a csapat lendületét.
A hetedik fordulóban, a Maestro születésnapján, Dunaszerdahelyen nulla–nulla az Eperjessel. A lónak is négy lába van, mégis megbotlik – tartja a mondás. Majd a kupában Dévényújhelyen Čmelík, Malec és Ashiru góljaival 0:3- mal továbbjutottunk. A hétközben lejátszott mérkőzésből két dolog maradt meg bennem. Az egyik, hogy a helyi Slovan drukkerek ezt azt meggyújtottak a lelátón, a másik pedig, hogy az internetes közvetítés „lezabálta” a havi adatkeretem. Na de több is veszett Mohácsnál, ugyebár…
(Folyt. köv.)
(Roberto)
