Rengeteg „nőcis“ könyv létezik: romantikus, kalandos, utazós, családcentrikus, lelkizős, gasztro-, életrajzi, jól-odamondós, oravecznórás bölcsességben gazdag – a felsorolás majdnem végtelen. Lehet, csak én választottam eddig szerencsétlenül, de ezek javarészt közhelyekkel dobálózó, kicsinyes, semmitmondó történetek, egy kis szexszel megfűszerezve, hogy eladható legyen a termék.
A cikk megjelent a Klikk Out 2018/07. számában.
Nehéz ügy igazán jót alkotni az irodalomban, ahol annyi mindenről esett már szó, s még bonyolultabb a feladat, ha az ember lányára sütik a „női író“ bélyegét…
Durica Kati nem kisebb dologra vállalkozott, minthogy egy helyspecifikus történelmi keretbe helyezi női főszereplőit, pontosabban a kilencvenes évek Dunaszerdahelyére, ahol az „aranyláncos-sustyákis“ kiskirályok az urak.
Lehet őket maffiózónak vagy vállalkozónak nevezni – a besorolás semmit sem szépít azon, ahogy pusztító munkájukkal szétverték a környéken a társadalmi rendet, az erkölcsöt, s ahogy családokat nyomorítottak meg vagy irtottak ki, pillanatnyi örömük és meggazdagodásuk céljából. Igaz, ők már nincsenek, de az „életművük“ örökre az áldozatokkal maradt.
Az írónő módszeres kutatómunkát végzett, mielőtt a könyv megszületett – interjúkat készített azokkal, akik a mai napig lelki sebeket hordoznak a kegyetlenkedések nyomán.
A befektetett idő és energia meglátszik a részletgazdag leírásokon, amelyek autentikussá teszik az olvasói élményt (hála a lábjegyzeteknek, a más nyelvi környezetben élők számára is élvezhető a szöveg).
Az összegyűjtött történeteket három női főszereplő – Hilda, Júlia és Erzsi látószögéből mutatja be, akik párhuzamosan mesélnek életük fontos eseményeiről és az alvilággal való személyes kapcsolatukról.
A városi legendák szinte filmszerűen élednek újra, lapról-lapra – védelmi pénzről, emberrablásokról, a civil lakosság nyílt színi terrorizálásáról, „könnyű melókról“ és a folyamatos hatalomfitogtatásról, aminek a törvény őrei sem tudtak gátat vetni.
Két nap alatt végzek is a kötettel, alig várom, hogy mi történik majd a szereplőkkel a következő oldalon. Néha úgy érzem magam közben, mintha én is ott állnék a blokk előtt neonszínű „sustyákiban“, szotyolát köpködve, várva, hogy ki száll ki a fekete autóból.. Tetszik a kronológia, a párbeszédek és az, ahogy a könyv eleje és vége is ugyanabban a jelenetben játszódva, kerek történetté formálódik.
Külön öröm, hogy a kisvárosiak kicsinyes gondolkodásmódja és negatív tulajdonságai – a pletykálkodás, kíváncsiság, megszólás és a mások véleményének túlzott befolyása hangsúlyt kap („miccónak“). Abszurd, hogy a nyilvánvaló tragédiák árnyékában is az a fő, hogy mások ugyan mit szólnak majd – az életemhez, döntéseimhez, családomhoz és ahhoz, hogy a jelen esetben igencsak relatív „rendtől“ valamelyest eltér a viselkedésem.
Kati művével a saját hangját kölcsönözte azoknak, akik ezidáig csendben emésztették ezt a hihetetlen korszakot.
Nekem ilyen egy tízpontos könyv – köszönöm az élményt!
