(DAC–Tbiliszi, kicsit másképp)
EL tudnám képzelni… (EL! Nem írtam EL!) ELső gondolatom azokhoz szól, akik nem jöhettek ki a meccsre. Akik évekig várakoztak, de már csak fentről néznek le ránk. A huszonöt év alatt sokan ELmentek, de a lelátó így is szépen megtELt. Másodjára az „újak” fELé fordulok. Az élet körforgás, a lét pedig állandó változás.
Egyvalami ugyanolyan, mégpedig a DAC szív. Az csak dobog és dobog. „Hordja” öreg és fiatal, nő és férfi. VisELi terhét, de egyben minden jóságát is. Szeressétek ezt a szívet, vigyázzatok rá, és soha meg ne csaljátok! Gondoljatok azokra, akiknek ez a huszonöt év örökre ELrepült, és szurkoljatok méltóságtELjesen, hogy nektek már ne kELljen ilyen hosszú időt várni. Szurkoljatok hELyettük is! EL tudnám képzelni, de már nem kELl. Ez már a valóság! Ott voltunk!
Jó reggELt Európa! De rég találkozunk. Milyen volt a DAC nélkül?
Köszöntem neki reggEL, köszöntem délben, majd este is. De a vén Európa nem válaszolt, csak sötét fELlegeket küldött az Aréna fölé a meccs ELőtt. Annál inkább a sok DAC-szurkoló. A várakozással tELi utolsó héten, naponta özönlöttek a kérdések: „Mit tippelsz, ugye nyerünk?” Nem mertem tippELni, csak titokban.
Megsúgom: talán, mint anno a Young Boys ELlen, egy szerény 2:1?! De az kevés lenne… Viszont így utólag, ugye de jó lett volna! Erős ELlenfélnek gondoltam a grúzokat. KEK győztes, szovjet bajnok, grúz bajnok… Vajmi keveset láttunk ebből. Egy verhető csapatot láttam, láttunk…
Aztán az ELső ELfutásból vezetést szereztek, ilyen a foci. Néha igazságtalan!
ELőtte és utána is rengeteg helyzetet ELpuskáztunk. Jól játszottunk, ám… Mindig az utolsó ELőtti momentum hiányzott, meg az utolsó. A gól! Nekem speciEL még hiányzott úgy ezer néző a lELátókról. Bár nyár van, a kirándulások ideje, de ha egy Zólyombrézó ELlen tELtházat tudunk csinálni, akkor egy olyan meccsre, amire 25 évet vártunk, miért nem? Hogy a Slovant ne is említsem, ugye?!
EL tudtam volna képzELni. És a bELépőjegy is standard áras volt, csak maga az esemény nem. Ahogy ELőtte a csapat autobuszát kísértük, már az sem volt szokványos. Igazi libabőrös fíling, ötszáz méteren.
Félreértés ne essék, nem a hangulattal van bajom, de a hELyenkénti keserű szájízt vállalom.
Biztos bennem a hiba. A retro sálam is otthon maradt. Na, hagyjuk… Egy szerencséjük van a grúzoknak, hogy ott már folyik a bajnokság, nálunk meg még szünet van. Vajon tudták, hova jönnek? Gondolták-e, hogy nálunk fELállva tapsol a nép? Megilletődtek-e, úgy, mint egy „mezei” Rózsahegy, mikor kiegyenlítettünk? Mikor katarzis tört ki azon nyomban? Látva a hatalmas stadionjuk látképét, bizonyára nem volt „tELe a gatyájuk”. Utánaolvasva a klub történetének is igazolja ezt. Aztán ott volt a nagy lehetőségünk, hogy legyűrjük ezt az ismeretlen Dinamót. Ezt a távoli – számunkra egzotikus – grúz főváros csapatát. De ELszalasztottuk.
Minden a visszavágóra marad. Most mondom, hogy egy kELlemes 2:2-t ELfogadok!
Kompromisszumok nélkül, és megbánás nélkül. EL tudnám képzELni! Nem lesz egyszerű történet, de eddig ELjutni sem volt az. Ki gondolta volna például – a foci vb ELőtt –, hogy a horvátok ilyen messzire jutnak? Ismét súgok: én, mert horvát–bELga döntőt vártam. És ha már folyton agyalok valamin, most azt kívánom, hogy legyen okunk húzni az időt Tbilisziben, ahogy ők csinálták nálunk. Akkor nem lesz gond. Akkor jöhet a másik Dinamo, és az örök világosság fényeskedhet fELettünk!
Ámen!
(Roberto)
