Fotók: Ugróczky István, ill. archívum
Ha pusztán úgy mutatnánk be Volner Nagy Melindát mint a művészeti alapiskola néptánctanárát, az roppant keveset mondana el róla, ugyanakkor ebből indul minden további hajtás, mely végeredményben egy sugárzóan pozitív, előretekintő és példamutató jellemet rajzol fel elénk.
Az interjú megjelent a Klikk Out 2018/07. számában.
Rengeteget táncolsz mostanság, vagy legalábbis erre enged következtetni az elmúlt év számos tánceseménye, tánckaféja, -oktatása, amelyek mögött vagy te állsz, vagy a Dunaszerdahely Táncklub…
Részemről ez egy profilbővítés folyamata, mely során elkezdtem más táncokkal és technikákkal foglalkozni. Néptánc szakon végeztem, és erre specializáltam a képzést a Művészeti Alapiskolában, ahol tanítok. De ma már a néptánctanítást balett- és tradicionális jazztáncok, főleg lindy-hop tanításával egészítettem ki.
A sulinak az a célja, hogy a gyereket hozzászoktassa a színpadi munkához, a táncos mozgáshoz, és akiben van olyan potenciál, hogy akár művészeti pályára lépjen, azt afelé fejlessze. Emellett viszont nagyon fontos, hogy egyrészt a közönségét is kineveljük annak, amit csinálunk, másrészt a műkedvelői bázisát, akik szeretetből csinálják.
Az utóbbira viszont a művészeti suliban és a táncegyüttesben sincs igazán lehetőség. Hosszú ideje próbálkoztam azzal, hogy ilyen bázist kialakítsak, és a néptánccal ez nem sikerült. Most viszont,
körülbelül egy éve úgy látom és tapasztalom, eljött a pillanat, hogy a dunaszerdahelyi közeg olyan hobbit válasszon, mint a tánc.
Elmozdulóban van az emberek kulturális igénye a tánc irányába?
Részben igen. Ez az említett profilbővítésem is olyan irányba fordult, hogy felnőtteknek is elkezdtünk tanítani szvinget, azon belül is főleg lindy-hopot, illetve szóló jazzt és argentin tangót. Látom a tanítványaimon is, hogy a többféle tánctechnika nagyon sokat fejleszt rajtuk.
A néptánc bizonyos szempontból beszűkíti a mozgási rutinjainkat, mert nem kell hozzá tudatosan megmozdítani minden porcikánkat, hanem egy adott készlettel dolgozunk, és ritkán lépünk ki ebből a komfortzónából. A jazz- és például a balettoktatás is viszont arra épül, hogy az egész testet a táncra készítse elő.
A táncos izomzat erős, de egyben nyúlékony is kell legyen, az ízületeknek nagy mozgástérben és plasztikusan kell mozogniuk. Ez pedig speciális tréninget követel meg. A Dunaszerdahely Táncklub azonban olyan táncok tanulására kínál lehetőséget, amelyek leginkább a közös szórakozást szolgálják és kihasználhatók bálokkor, táncalkalmakkor.
A fentiek mellett tanítunk még kizombát, de szándékozunk később vonalas salsával vagy amerikai szteppel is bővíteni a sort. Utóbbi az egyik legnehezebb tánc a világon – én három éve tanulom, de még mindig kezdő vagyok.
Egyszerre tanulod és tanítod ezeket?
Pesten járok magánórákra, argentin tangóra és szvingre. Előbbit Budai Lászlótól és Pirity Andreától tanulom, ők nemzetközi szinten is elismertek. Szvinget és szteppet pedig Bóbis Lászlótól, aki e két műfaj legjobb magyar táncosa, szteppben világbajnokságot is nyert. Emellett rendszeresen járok balettre és jazztánc tréningekre, hogy karban tartsam magam.
Mindehhez képest egykor a komáromi ipariban végeztél. Ebből hogy lett Táncművészeti Főiskola?
Szerettem a fizika, technika világát, bizonyára a családi háttér miatt: anyukám fizika-kémia szakos tanítónő volt, apukám pedig villanyszerelő. Mindkét irányból kaptam egy kis töltést. 🙂
Folytattam is volna, de épp a rendszerváltáskor érettségiztem, és annyira megváltozott ezen a téren minden, hogy nem jutottam be a brünni elektromérnöki karra…
Ez volt a szerencséd… 🙂
Igen, ezzel eldőlt a sorsom. 🙂 Elmentem először Nyitrára pedagógiát tanulni, de közben már különböző néptáncoktatói tanfolyamokat is elvégeztem. Utána pedig rögtön jelentkeztem a táncművészetire. Miután azt befejeztem, már megkerestek a zenesulitól, hogy nem tanítanék-e náluk, majd 10 évig több művészeti iskolában is tanítottam Győrben.
Akkor valamikor röviddel a fősuli után alapítottátok a Dunaágat?
Igen, először négy-, majd ötpáros kamaracsoportnak indult, aztán 1998-ban már elég népes számú gyerekkel jött is az Ágacska. Belőlük lett később, ugye, a kiskamasz csoport, közben a művészeti suliba teljesen beépültünk. Azóta is tart ez az épülés, folyamatosan váltják egymást a generációk.
Milyen helyzetben volt ’96-ban nálunk a néptánc?
Szerdahelyen akkor éppen nem működött néptáncegyüttes. A Csallóközi ugyan 60 éve létezik, de megszakításokkal, és akkor épp nem működött, a művészeti suli mellett működő Istiglinc pedig akkor épp felbomlott. Szóval hiánypótlóként indult a Dunaág.
A tevékenységünk lényege, hogy minél több embert – legyen az gyerek vagy felnőtt –bevonjunk, akiket fokozatosan hozzászoktathatunk ahhoz, hogy hetente néhányszor legyen e mozgásra igénye. Hogy a próbateremben megizzadjon, jó értelemben elfáradjon, és ezt élményként élje meg. Ha pedig később közösségi táncalkalmak adódnak az életében, legyen természetes számára, hogy feláll és táncol. Legyen ez a számára egy elérhető örömforrás. Ez az én misszióm.
Gyerekként te egyébként találkoztál a néptánccal?
Egyszer, egy táncházban, és nagyon élveztem, de végül csak 19 évesen kezdtem el. A tánc mindig is izgatott, kicsiként viszont azért még csak a hangulata fogott meg. Középiskolában már jártam társastánc-kurzusra – ez volt az első, hogy elmentem valamit tudatosan megtanulni.
Mit ad egy kicsi gyereknek, egy tininek vagy egy felnőttnek a néptánc?
Akármelyik korosztályról is beszélünk, elsőre mindenképpen csak egy élményt. Ezért kellenek ezek a figyelemfelkeltő programok, amiket a Tánckafékban is csinálunk. Úgy kell az egészet megalkotni, hogy a célkorosztályt megérintse.
Kisgyerekeknél azért a szülő is segít abban, hogy ez egy programmá váljon. Próbálom is rávenni, hogy ha tehetséges a gyerek, akkor ne hagyja otthon ülni. Ugyanakkor akármennyire is gondolják, hogy ez egy szórakozás, nem csupán az.
A tánctudás koordinált mozgást feltételez, komoly testtudat kell hozzá. Nemcsak a felületi, hanem a legapróbb mélyizmokat is meg kell tanulni irányítani. Nem sétagalopp, hanem egy hosszú folyamat. Magát ezt a „dolgozást” akarjuk megszerettetni az emberekkel.
Mi a helyzet a tinikkel? Végeredményben te is 19 évesen vágtál neki…
Tinédzser korosztállyal kezdőként még nem foglalkoztam, szeptembertől viszont valamiféle koszorúcska kurzussal szeretném megkörnyékezni őket is. 🙂 Ezt mindenképp máshogy kell csinálni, például ki lehet domborítani a fiú-lány kapcsolatokat.
A tanítványaim, akik már kiskoruktól táncolnak, hozzászoktak, hogy megérintsenek, átkaroljanak és vezessenek egy lányt. Kamaszkorban a lányoknál nem, de a fiúknál ez nehezebb, ők vagy nagyon meg akarják érinteni a lányt, vagy túl félénkek, és ezt a két végletet kell valahogy mederbe terelni. 🙂
Számos néptáncfesztiválra jutottatok el külföldön. Hozzád mely népek táncai kerültek legközelebb?
Mindegyiknek megvan a maga szépsége, de ha választanom kell, akkor az én világom a páros táncok. Azon belül is a szorosabb fogásban táncoltak, mint ahogy azt a magyar néptáncban, csárdásban is megszoktuk. Biztos ezért tetszett meg az argentin tangó, mivel az ölelés irányítja. Nincsenek állandó, megkövült figurái. A mi társadalmunkban csak most kóstolgatják azt, hogy az ember ennyire beengedje az aurájába a partnerét. A néptánc jóval távolabb teszi ezt a határt, a tangóban viszont a partnereknek teljesen át kell magukat adniuk egymásnak.
A két ember ölelése egy mozgást hoz létre, eggyé válnak, miközben ez csak a tánc erejéig létezik. Ez nagyon szép. Akik ebbe belekóstoltak, azok az élményért képesek eljárni rendszeresen.
Visszatérve a néptánchoz. Néhány éven belül jókora sikereket értek el a felvidéki csoportok. A Dunaág 2015-ben megkapta a Külhoni Magyarságért díjat, 2016-ban a Csali, tavaly pedig a Pósfa nyert a Fölszállott a pácán, az Ifjú Szivek pedig Avignonban járt sikerrel. Te hogyan értelmezed mindezt?
Tegyük hozzá, hogy 2016-ban pedig a Szőttes kapta a Külhoni Magyarságért díjat. Ha egy magyarországi kollégámat kérdeznél meg, akkor azt mondaná, hogy a felvidéki néptánctanításnak van egy ránk jellemző módszere. Valóban van ilyen, amit egyébként Hégli Dusánnak köszönhetünk. Ő egy forradalmi emberke volt a 90-es évek elejétől, aki ezt a szemléletet elterjesztette.
Miben rejlik ennek a lényege?
Tulajdonképpen az elődök munkáját folytatta, csak sokkal mélyebben ragaszkodott az autentikus mozgásformához. Fontosnak tartotta, hogy ez minél jobban belehelyezkedjen az emberek lelkületébe.
Hatalmas mennyiségű filmanyag áll rendelkezésünkre a néptáncról, amit főleg a 20. század elején gyűjtöttek össze. Ezeken számunkra ismeretlen arcok táncolnak, és általuk kell közelebb kerülnünk a falusi emberhez.
Dusán bejárt egy utat, az autentikus forma szépségét akarta megmutatni, és eljutott odáig, hogy ezt érdekessé tudta tenni az emberek számára.
A 90-es években, amikor mi, jelenlegiek indultunk pedig ezzel párhuzamosan elindult egy önállósodási hullám, már nem feltétlenül a mestereink metodikáját akartuk továbbvinni, mert nem tudtuk azt a szemléletet képviselni. Dusán szemlélete pedig korszerű volt és evidens. Így visszatekintve azt mondom, hogy mindannyian bejártunk egy sajátos és izgalmas utat, amit Dusán taposott ki. Talán erről beszélnek a magyarországi szakmabéliek, amikor a felvidéki szemléletet emlegetik.
Azáltal, hogy ennyi inger éri az embereket, viszont rengeteg csatornán elérhetők, könnyebb vagy nehezebb vonzóvá tenni számukra a néptáncot?
Nehezebb, mert óriási a választék a piacon, főleg a fitnesz-edzésformából van temérdek. A tánc egy kicsit más mozgásforma, én ezt is sportnak tartom, csak ez komplexebb. Egy kultúra része is, melyhez hozzátartozik adott esetben egy kapcsolat a partnerrel, a szimbiózis a zenével.
Örömforrás, közben pedig egyféle pszichoterápia is, lehetőséget ad arra, hogy a napi érintéseket meg tudjuk élni, erre pedig nagyon nagy szükség van.
Van még beteljesületlen álmod a tánccal kapcsolatban?
Szívesen álmodnék még arról, hogy többen adnak maguknak egy esélyt, például párok is. Főleg a férjeknek javasolnám azt, hogy tegyenek egy próbát a párjukért.
Az egyik mesterem is mindig ezt mondja: táncolni a lányok akarnak, de a fiúk adják ezt az örömöt nekik. 🙂
Egyébként – a beteljesületlen álmokra visszatérve – én abszolút elégedett vagyok, nagyon jót tesz nekem, amit csinálok… 🙂