Vagy annyira mégsem? Egy értő szem sokat lát és könnyen összerakja a képet. Amikor egy nő egyedül van, nincs férfi fele, akkor ő is valahol férfi lesz. Ez kicsit erős, tudom. De akaratlanul is olyanná válik, aki – persze nem tudatosan – férfi szerepeket is betölteni kényszerül. Egy full vegyes szerepkör. Ami, lássuk be, nem nagy buli. Ugyanis ezzel az eddig gondosan felépített, finom és gyengéd női önképünk is könnyen csorbulhat.
Italrendelés a pultnál még mielőtt leülnél, pedig egy férfivel találkozol, azonnali feladatmegoldás, ha valami otthon elromlott, kézrátétellel gyógyítás és plusz hat kar növesztése, hogy minden csomagot elbírj.
Hisz egyedül vagy, egyedül vásárolsz, pakolsz, főzöl, és otthon egyedül neveled a gyereket. A jóra, a szépre, a nevetésre, az érzelmek őszinte megélésére. De mi van akkor, ha mindezek neked is alig mennek, ha egy átvirrasztott éjszaka után az átázott párnáról felkelve érkezik haza a kis kincs az apjától? Bedagadt, véres szemek, örömteli, de mégis félmosoly. Fáradt, elhajszolt tekintet. Végül egy nagy, anyai ölelés, melyben végre feloldódsz. A kis test melege könnyen feldob. De az ölelés egyfajta megbújás is, elbújás az arcok elől. Könnyű vigasz, de csak ideiglenes.
Büszkének lenni a boldogulásra is ámítás csupán, mert azonnal eszedbe jut, hogy ennek – napi szinten is – mekkora ára van. Más út nincs viszont, mint a tiszta és az egyenes. A vállalás.
Vállalni azt, ami vagy. Mert ez vagy. Az, ami. Feleslegesen futod a köröket és teszel úgy, mintha egy kiszolgáltatott, gyenge nő lennél. Mert nem vagy! Anya vagy. Egyedülálló anya és szikla szilárd. Azzá tettek a körülmények, azzá nemesedtél.
S amikor a Rád váró férfinek az az első mondata hozzád, „Látszik, hogy egyedül kell boldogulnod!”, akkor a helyes válasz ez lesz: „Megoldom, amit meg kell.”.
