Pár hete sincs annak, mikor meghirdettem egy agresszív szélmalomharcot azzal kapcsolatban, hogy a helyi zenészekre kicsivel többször akadjon rá a rivaldafény akkor is, ha azok történetesen nem a három akkordos playbackhuszárok méltatlanul népes táborába tartoznak, hanem esetlegesen valódi hangszereket használva élőben alkotnak valamit közönségüknek. Szerencsémre, mint ahogy kiderült, nagyon sokan gondolkodnak még hasonlóképpen, szóval ahogy megígértem, pár irományon keresztül most bemutatok néhány figurát, aki a környékbeli zenészek táborát erősíti, és nem jön zavarba, ha esetleg valódi hangszeren kell játszania. Reszkess mulatós, itt vannak a helyiek!
Első muzsikusom a nagyszarvai Ratband zenekar frontembere és alapító tagja, Petykó István, alias Steve. Pisti amellett, hogy egy rendszeresen koncertező zenekar vezetője, a Zöld Csillag színtársulat oszlopos tagja, valamint családapa, szervezői tevékenységével már nem egy induló, vagy épp szárnyait bontogató zenekar útját egyengette. Zenekaráról kérdeztem őt, valamint arról, ő miként látja a helybéli zenészek sorsát.
Elsőként, mint zenészt faggatnálak a zenekarodról, mikor alakult meg a banda, és hogyan kezdődött nálad a zene, illetve a zenélés iránti rajongás? Honnan indultatok és hova jutottatok?
– A zeneszeretet nálunk „családban marad”, anyai ágról nagyon sokan foglalkoznak zenével, van, aki népzenét játszik, van, aki rockzenész, úgyhogy természetes volt nálunk a zeneszó. Gyerekkoromtól zenélgettem, gitároztam, és ez aztán a Ratbandben ki is forrta magát.
Nagyjából hat éve alakult a zenekar,
ekkor kezdtünk együtt zenélni egy barátommal, Labancz Robival. Ő dobolt, én pedig gitároztam. Később csatlakozott hozzánk Poláček Ádám (Piro), és garázszenekarból lassan kinőttük magunkat amatőr rockzenekarrá. Az első koncertünk a nagyszarvai kultúrházban volt, és innentől kezdődően indult el egy folyamat, hogy még ha amatőr szinten is, de már színpadra tudtunk állni. Ezzel teljesítve volt az első lépcsőfok. Senki nem volt közülünk tanult zenész, de a lelkesedés a mai napig megvan. Valahogy így indult a Ratband karrierje.
Az évek során több tagcserén is átestünk, jelenlegi tagjaink pedig: szólógitáron Puskás Gábor, bősi származású fiatal főiskolás srác, mondhatni igazi gitárvirtuóz, basszusgitáron Magyarics Bélus, dobosunk a szintén bősi Gróf Tamás, és újabban csatlakozott hozzánk még egy gitáros, Darnay Karcsi is. Meg persze jómagam, aki elejétől kezdődően gitároztam és énekeltem a zenekarban.
Garázszenekarként kezdtük, de nemrég felléphettünk a somorjai Mozi klubban Kalapács József előtt ilyen félig akusztikus jazzes formában játszva a dalokat. Szerencsére a közönség nagyon jól fogadta a saját dalainkat is, szóval ezt a koncertet sikerként könyveltük el. Szólógitárosunk, Gábor nagyon jó dalszerző, így a jövőre nézve szeretnénk még több saját dalt felvenni a repertoárba, és esetleg ősszel stúdióban rögzíteni is párat.
Milyen kategóriába sorolnád be a Ratbandet? Milyen zenei irányzatot képvisel? És szerinted melyik az a zenei műfaj, amire leginkább igény van itt nálunk?
– Mi leginkább a klasszikus rockzenei irányzatot képviseljük, amit például a régi P-Mobil zenekar is játszott. Szerintem erre a stílusra még mindig nagyon sok ember vevő, ráadásul az élő zenének, főleg, ha amatőr zenekarként kezdetben kis létszámú közönség előtt játszik az ember, megvan a maga varázsa. Sokkalta hitelesebb és őszintébb, mintha valaki playbackkel stúdióminőségben tátogna valamit. Rétegzene, de amikor a régi rockerek összegyűlnek, ők nagyon hálás közönség tudnak lenni, és hatalmasat lehet bulizni.
Hogyan látod, mik a lehetőségei egy amatőr zenekarnak vagy egy kevésbé ismert zenésznek itt nálunk? Mennyire tud érvényesülni? Van hol megmutatnia magát az embernek? Mennyire keresik a kezdő bandákat és mennyire kell nekik kiharcolniuk egy esetleges koncertlehetőséget?
– Nálunk a járásban még annyira nincs jelen az, hogy van egy állandó hely, ahol a kis zenekarok megmutathatják magukat, ezért is indítottuk a Ratbanddel még pár évvel ezelőtt a Mini Rockfeszt névre hallgató eseménysorozatot, aminek az a lényege, hogy kis környékbeli kocsmákban csinálunk koncerteket, mindig más, kezdő zenekarokkal.
Szerencsére, egyre több helyen igénylik ezt, szóval már nem mindig nekünk kell keresni a helyet, hanem gyakran minket keresnek meg, hogy nem mennénk-e oda játszani.
Ez nekünk is jó, mert van hol játszanunk és megmutatni magunkat, de a helynek is a bevétel szempontjából. Szerencsére, eddig nagyon sok pozitív visszajelzést kaptunk, szóval tényleg több hely kellene, ahol élőzenét adnak.
Hogy érzed, hova fejlődhet ez az egész Mini Rockfeszt dolog?
– Van tervben olyan is, hogy egy nagyobb amatőr zenei fesztivállá nőhesse ki magát, de ehhez még több helyi zenekarnak is kellene jelentkeznie, meg hát ez tényleg már nagyrészt anyagiak kérdése. Rengeteg dologgal kell számolni, ha valaki ilyesmit szervez, és akkor talán hívni kellene egy nagyobb zenekart is, amely esetleg húzónévként becsalogatná az embereket.
A zenének köszönhetően rengeteg nagyon jó embert és bandát ismerhettem meg az évek alatt,
szóval én úgy gondolom, ha találnánk egy jó helyszínt és időpontot, nagyon sok embert, akár zenészt akár nézőt, meg tudnánk mozgatni, és ez remek bemutatkozás lehetne a helyi zenekaroknak.
Annyit emlegeted itt a zenészeket, akkor felteszek egy elméleti kérdést, te zenésznek tartod magad, vagy csak olyannak, aki hobbiszinten foglalkozik ezzel az egésszel? Mitől lesz zenész valaki?
Zenésznek tartom magam, de nem merek kategóriát mondani magamra, hogy milyen zenész, mert sokszor látok itt a környéken is olyan zenészeket, hogy csak ámulok és bámulok.
Amióta hat éve megszületett a kisebbik fiam, azóta fordulatot vett az életem, rájöttem, hogy a kisebb örömöknek kell élni, és a zene is ezek közé tartozik.
Szóval hobbinak is felfogható. Zenész attól lesz valaki szerintem, ha azt a zenét, amit játszani szeretne, szívvel-lélekkel és alázattal csinálja. Alázattal viszonyul a zenéhez, nem hagyja abba a tanulást és a gyakorlást. Mert a technikai tudás legalább annyira kell. Aki erre a pályára vágyik, annak az akarat és a lelkesedés az, ami elengedhetetlen. De megéri zenélni itt nálunk is, mert ahogy a Ratband mottója is tartja: a zene összeköt.
