(DAC–Minszk kicsit másképp)
Nem állsz neki megírni a jegyzeted? – kérdezte mellettem fekve a menyasszonyom, nem sokkal a mérkőzés után, majd így folytatta – szinte hallom, ahogy kattognak az agytekervényeid! Hogy mi ebben a meglepő? Semmi! Talán csak az, hogy éjjel egy óra van, és érzem, hogy nehéz lesz az alvás. Hirtelen felindulásból szidnám a bírókat, az ellenfelet, az időjárást, a távoli rokonaim, a túl racionálisan gondolkodó szurkolótársaim… Egy valamit nem szidnék, a DAC-ot! Csak bámulok ki az ablakon, nézem a holdat, ahogy annak fénye megtörik a redőnyön…
Az ember nem feltétlenül azért szereti a csapatát, mert jó, hanem mert az övé.
Ez a mondat – ha nem is ebben a formában – nemrég egy rádiós beszélgetés során hangzott el. Szóval, ha Macej az „én” kapusom, kedvelhetem, még akkor is, ha tudom, nem egy Petr Čech! Ez csak egy példa volt azoknak, akik elfelejtették, valahogyan eljutottunk az Európa-ligába. Kellett hozzá a Patrik is. Akkor jó volt? De ugyanezt mondhatnám az egész csapatról. Boncolgathatjuk ezt a meccset napestig, nem érdemeltünk vereséget! Voltak hibák, de tíz emberrel is végig harcoltunk!
Viszont rögtön az elején nyilvánvaló volt, hogy ez a Minszk, nem a Tbiliszi.
Elég volt végignézni a csapat tagjain, fizikálisan sokkal képzettebb együttes benyomását keltették. De azért álltuk a sarat, sőt volt pár ígéretes helyzetünk is. Más kérdés, hogy ismét az első valamirevaló akcióból gólt kaptunk. Talán a kapusunk ötösön belüli támadásáért szabálytalanságot fújtam volna. Hogy miért?
Természetesen merő elfogultságból. Mert képtelen vagyok egyik napról a másikra negatívan gondolni szeretett csapatomra. Az egészséges részrehajlás a fanatizmus velejárója. Most is megtapasztaltam, hogy másoknál ez mindegy. Ha jó az eredmény tapsolnak, de az első eladott labdánál „anyáznak”. Hogy is írtam a Facebook-ra a találós kérdésem egy nappal a mérkőzés előtt? Kék fehéret (Tbiliszi) vert, hogy kék fehérrel (Minszk) játsszon, és kék fehér (Szentpétervár) vár rá. Mi ez? Ma minden választ elfogadok, de holnap csak a DAC!
A leghosszabb tizenkét órás szolgálat után indultam az Arénába.
Legyen az ember bármekkora szurkoló, néha nehéz összeegyeztetni a meccset a munkahelyi elfoglaltsággal. Így volt ez most is, de az este kilenc órai kezdés pont belefér, gondoltam magamban. Belefért volna! Ám én már délután tűkön ültem, és az idő az istenért sem akart telni. Végül azért sikerült átvészelni, és kezdődhetett a banzáj. A szerencsét hozó retro sálam viszont megint otthon maradt. Hiába, senki sem tökéletes. A játékvezető egyáltalán nem volt az! Megszoktuk már a Fortuna Ligában, de hogy még itt is?
A nagyszombati City Arénában éltünk át legutóbb hasonlót, csakhogy ott a bajnoki cím volt a „tét”. Nekünk a lét a tét!
Itt mi volt a tét, bíró sporttárs? Vagy csak egy kis hátszél kellett a minszki vitorlába? Egy kettővel (értd 1:2) még vele bírnánk a visszavágón, és egy kettőre elfelednénk, mi történt otthon. Kár azért a harmadik gólért… Persze, a labda gömbölyű, és az álmainkat soha nem szabad feladni! Legyen az a fekete füst, a vendégszektorban rossz ómen a Dinamónak. Hátha ezúttal a bírók minket segítenek majd, Bayo szimata pedig eredményesebb lesz. Nekem meg nem kell szidnom a túl racionálisan gondolkodó szurkolótársaimat. És azokat, akik nem bírják ki a hármas sípszóig az Arénában – ezt csak úgy a margóra.
Vasárnap Nagymihály otthon, aztán csütörtökön az EL-visszavágó Minszkben, majd on tour Nyitra! Pihenni nem lesz idő… Álmodni igen! „Nekeltsélfel!” Minden kollégámnak köszönöm a türelmet! Ha nagy leszek, meghálálom…
(Roberto)
