Elfutni a problémák elől nagyon könnyű. Talán nem a legkönnyebb. Mert a legkisebb energia mégiscsak az volna, ha állnánk egy helyben és láthatatlannak tettetnénk magunkat. Ez elég vicces volna, tehát, ha nem akarjuk, hogy hülyének nézzenek, nem ez a legjobb megoldás.
Így ugyanúgy nem tanácsos az sem, ha valaki kopogtat nálunk, mi pedig nem nyitunk ajtót. Otthon vagyunk, hallani és látni is, mégis azt játsszuk, hogy ott sem vagyunk. Visszafojtjuk a lélegzetünket is és a kivárásra játszunk.
Ismerős ez a magatartás, igaz? Ha egy nem várt konfliktus érkezik akár egy nem várt személy képében, vagy valami olyasmi történik, amire nem vagyunk felkészülve, leggyakrabban azt játsszuk, hogy ott sem vagyunk, semmi sem történt. Csak minden haladjon a maga kerékvágásában tovább úgy, ahogy eddig volt. Hiszen semmi sem történt, nem igaz?
Egy ilyen reakciónál viszont teljesen nyilvánvalóvá válik, hogy nem vagyunk valami nagy érzelmi észlények.
Ami akkor nem baj, ha először reagálunk így, s a következő, hasonló esetnél már igyekszünk változtatni, idomulni, feloldani, elengedni. De mi csak görcsösen kapaszkodunk a folyóparti ágba, ami ideig-óráig képes ugyan megtartani a nagy sodrásban, viszont valódi menedéket nem nyújt. Fennáll az esélye annak, hogy ebben a nagy kapaszkodásban előbb-utóbb ketté hasadunk, de annak is, hogy ez az ág egyszer csak eltörik, mi pedig akkorát csobbanunk a kavargó vízben, hogy azt sem tudjuk, hol vagyunk.
Nem könnyebb haladni inkább a változások vizével? Az ár folyásával? S nem tiltakozni ellene, vagy szándékosan és erővel ellene úszni?
Meddig játszotok a kivárásra? Míg az összes levegőtök elfogy?
