Az UNESCO 1966-ban nyilvánította a rasszizmus elleni küzdelem világnapjává március 21-ét, megemlékezve arról, hogy 1960-ban ezen a napon a dél-afrikai Sharpeville városában brutálisan meggyilkoltak 69 apartheid rendszer ellen tiltakozó aktivistát. A rasszizmus, az intolerancia és a diszkrimináció nemzetközi térnyerésének köszönhetően azóta is nap mint nap találkozhatunk ezzel a problémával.
Nem kell messzire menni, hiszen napjainkban Magyarországon és Szlovákiában is dívik e gondolkodásmód. Politikusok körében bevett szokás, hogy a hatalomszerzéshez etnikai kérdéseket használnak fel, és manipulatív módon előnyt próbálnak kovácsolni abból. Nem egyszer sikerrel.
Az egyik ismerősöm, Szakáll Farkas Mária ekképpen fogalmazott egy Facebook-bejegyzésben:
„Az történt, hogy közelebb kerültünk a médiák segítségével is egymáshoz, és az emberek között mindig is létező xenofóbia, sovinizmus…, nagyobb mértékben nyilvánul meg. 100 évvel ezelőtt „elég volt utálni” azt a két cigány családot a faluban, mert többet nem ismertek… Ma már gyorsan elérnek hozzánk az eseményekről szóló hírek a világ bármelyik részéről, és nem mellékes, hogy akadnak szép számmal olyanok, akik a gyűlöletet szisztematikusan, bizonyos érdekekre hivatkozva gerjesztik”.
Milyen igaz ez a megállapítás!
Miközben a csallóközi kispolgár attól tart, hogy a migráció eléri szűk hazánkat, vagy a nagyszombati stadionban ütni akarják a magyart „a bi, a bi Maďara do hlavy” jelszót skandálva, addig a felvidéki magyar mindennél nagyobb kötődést érez az őshaza iránt. Nem egyszer ki is nyilvánítjuk ezt, orra alá dörgölve a szlovákoknak történelmi fájdalmainkat „ria, ria, Hungariázva”, ahol csak alkalmunk van erre.
Az írás megjelent a Klikkout 2018/8. számában.
Ez az írás akkor született, amikor a magyar női junior kézilabda-válogatott világbajnoki aranyérmet szerzett, amiben óriási részt vállalt Lakatos Rita, Dunaszerdahely szülötte. A felvidéki magyarokat örömmel és büszkeséggel töltötte ez el, de vajon miért nem örülünk ennyire Peter Sagan Tour de France-beli versenyzésének és sikereinek?
Érdekes jelenségre lettem figyelmes a minap, mikor a horvát válogatott a foci-vb döntőjébe jutott.
Az M4 televízió élőben jelentkezett be horvátországi magyarlakta településekről, ahol a magyar emberek horvátul szurkoltak, szinte önkívületi állapotban, néha magyarul szólva a riporterhez. De említhetném a szlovéniai Hodos településen nemrégiben abszolvált edzőtáboromat, amely szintén magyarlakta terület, és amikor leültem a kocsmában, mindenki úgy beszélt, ahogy akart.
Biztos vagyok abban, lesznek, akik rám sütik az amúgy is divatos „libsi” bélyeget, és megkérdőjelezik a magyarságomat, viszont abban is biztos vagyok, hogy többen osztják a nézetemet.
Nem kellene ennyire megosztódnunk…
A francia válogatott döntőbe jutása egy csapásra hatalmas lelkesedést eredményezett az identitási kérdésekkel átitatott társadalomban, ahol a felmérések azt mutatják, hogy a franciák többsége szerint nem elég szigorú a kormány bevándorlási politikája.
„Harmadik vagy negyedik generációs bevándorlók vagyunk, amely egyértelműen és ugyanúgy vállalja a kulturális vagy vallási különbségeit, mint azt, hogy francia. Ide nézzetek, megy ez, lehet valaki fekete, muzulmán és francia is egyben, és győzelemre viheti Franciaországot!” – hangsúlyozta Pascal Blanchard történész, akinek szakterülete a bevándorlás. Kylian Mbappé ennek ékes példája, hiszen egymagában arab, fekete és fehér is.
…és szeretjük mi Vakoun Issouf Bayot, mikor gólt lő, aki éppenséggel elefántcsontparti.
