(DAC–Rózsahegy, kicsit másképp)
A nyitrai mérkőzés után azon töprengtem, mennyire szerencsés vagyok. Szerencsésen szerelmes, és szerelmesen szerencsés is egyben. Azt tartják, akinek a munkája egyben a hobbija is, az boldog ember. Nos, mi van akkor, ha az ember a hobbija által találja meg az élete értelmét?
Nyitókép: Örzsik Ödön
Amikor a foci szerelmesei találkoznak, hogy két félből építsenek egy egészet. Miközben száguldottunk hazafelé a nagyszerű győzelem után, elkapott egy furcsa érzés. Furcsa, de egyben kellemes. Mostanában sokszor éreztem már, ám ekkor mindennél erősebb volt. Hálás vagyok a sorsnak. Egy elcsépelt köszönömmel elütni ezt, nem lenne helyénvaló. Ráadásul ott van a DAC a dobogón!
Foci és szerelem egyenlő, fociszerelem a négyzeten!
Az oldalvonal mellett (így jellemezte egy kedves barátom azt, ahonnan jelenleg figyelemmel kísérem a DAC-ot) sokkal nagyobb a „mozgástér”, így hamarabb észreveszek olyan dolgokat, amiket azelőtt nem, vagy csak késve. A nyitrai meccs után volt egy hét átgondolni, mi várhat ránk a Rózsahegy ellen. Megvan az esélyünk, hogy vezessük a táblázatot, mindezt olyankor, amikor szemmel láthatóan változik csapatunk gerince. A legnagyobb dilemma a VB előtt az volt, mi lesz, ha Davist megveszi egy „nagycsapat”. Most meg Erik csak a kispadon! Hm. Elviszik-e a Šatkát, meg a Pacsit, erre kiderült, hogy megbontható a –Huk–Šatka-páros –, vagyis a két középső „szikla”. Kalmárból meg inkább védekező középpályás lett? De nekem eddig Koné a legnagyobb rejtély.
Az idők változnak, és mi nagyon előkelő helyen vagyunk a négy kör után.
Annyira előkelő helyen, hogy nem nagyon feszegethetjük, mi miért történik. Például, hogy hova lett a Marin? Tudom, nem zörög a haraszt és a dunaszerdahelyi pletykák 99,99%-a általában igaz, tehát nincs okom nem elhinni. Viszont nekem hiányozn(án)ak a kompromisszumok nélküli belemenései, a „söprögetései”. Sosem féltette a lábát! Még kitérnék Záhumeskýra, aztán hagyom az elemzést a szakavatottakra. Elfogadom, hogy erre a posztra van másik játékos, csak látványosabb volt az ő szélső futása. Mondom, ez egy szubjektív vélemény. Akarva-akaratlanul eljött az ideje kimondani: nálunk minden szurkoló egyben edző is. Valószínűleg ezért kezdte másfél órával később klopfolni a vasárnapi ebédhez való húst a szomszédasszony. Ő is elemzett!
Amikor a nyakunkba kaptuk a várost, tudtam, hogy ez a meccs lesz a legnehezebb.
A lelki teher teszi azzá, így a várakozás perceit az aggodalom töltötte ki. Még szerencse, hogy pár fokkal lejjebb tekerte Szent Péter a fűtést, így elviselhetőbb lett az Arénába szorult meleg. A bekapott gólnál mégis kivert a víz, közben instant kaptam jobbról és balról a „tanácsokat”, miért játszunk úgy, ahogy. Én még belefoglalnám azt is, hogy a szomszédos községből felénk portyázó „helikuffer” is bezavart néha, ahogy kettészelte az eget. Fogjuk rá! De a nagy fordulatokon megedződött lelkem sejtette, azért csak van keresnivalónk. Így is lett, méghozzá a legjobbkor jött az egyenlítés. A nagyobbik Vida is elég szapora mostanában, ami a góllövést illeti.
Így vonultunk szünetre, és volt még előttünk 45 perc. 45 nehéz perc!
Nehéz, mert győzhettünk volna, ugyanakkor a vereség is benne volt a pakliban. S ha már vallomás a jegyzetem címe, nos bevallom a döntetlent – bármilyen furcsa is – igazságosnak tartom. Ott volt az a hatalmas vinkli, amit Krisz eresztett a kapura, beleremegett a „vas”. Aztán Bayo kísérletei, és persze már a Pačinda büntetője után is volt okunk reménykedni. Csakhogy a végén akármi történhetett volna, a vendégek nyílt sisakkal mentek a három pontért. Elgondolkodtam, vajon mi lehet az edzőnk mágnestábláján ilyenkor, és hogyan helyezi el a bábokat rajta. Mennyi kis bábnak marad hely a végén, és kik lehetnek azok, akik lemorzsolódnak. Annyi bizonyos, hogy amíg eredmények lesznek (márpedig eddig panaszra nem lehet okunk) a negatív hangokat elfújja a szél. Minden egyes mérkőzéssel közelebb kerülünk az igazság pillanatához. Jussunk bárhova, a DAC örökké a miénk marad!
(Roberto)
