KLIKK OUT-ARCHÍVUM
Egy hajléktalan bácsi ül a park közepén, a járókelők nem látják a szemük sarkából, mert épp telis-tele gondolatokkal rohannak, hogy utolérjék magukat. Ha épp kicsit lengedezik a szél, akkor az arra járókat orrfacsaró bűz fellege keríti be, míg elhaladnak azon a szakaszon. A bácsin ugyanis messziről érezni és látni is, hogy nagyon ápolatlan. Talán nem is csoda, senki sem tudja igazán, hogy mióta ül ott, mióta járkál céltalanul, és próbálja (túl)élni napjait.
A cikk megjelent a Klikk Out 2014/08. számában.
Előfordulhat, hogy a cikk némely részei már nem aktuálisak, az eredeti hangulatának és üzenetének megőrzése céljából viszont nem módosítottunk rajta.
A padon ül, kissé lejjebb csúszva, mert le nem feküdhet, az ugyanis tilos, rontja a város látképét, és szó mi szó, bántja a járókelők szemét is. Időnként feltűnnek azonban a rend őrei és rászólnak a bácsira, hogy távozzon a szép környezetből, mert nem kívánatos a jelenléte. A bácsi lassan összeszedi magát, és darabos topogással megindul a pár méterre odébb lévő pad felé. Amíg odaér, addig a rend vigyázói befordulnak a sarkon, és már nem egzecíroztatják, így ismét leülhet. Miközben cammog az öreg úr, az egyik járókelő ráüvölt:
Jaj, az Isten verné meg ezt az embert! Hogy lehetsz ilyen büdös, te?!
…Kiáltja utána, anélkül, hogy a bácsi bármivel is bántotta volna, azonban úgy tűnt, hogy sok ilyent kapott már a bácsi, mert mintha meg sem hallotta volna, tovább ment és leült arra a padra, amit kinézett magának. A bácsi egyébkét nem tűnt részegnek!
Ugorjunk egyet! Egy nagy áruházban vagyunk, ahová egyébként ebédelni sereglik az alsó középosztály, vagyis a hétköznapi (bérből élő) ember, de talán egy-két középvezető is ráfanyalodik a finom (és olcsó) rizottóra, aminek a tetejét egy fonnyadt garnélával díszítik. Állunk a sorban, egyszer csak besorakozik egy ruházatában kissé igénytelen, ámde, olybá tűnik, lehetőségeihez mérten magára valamit adó 50-60-as bácsi. Nagy rá a zakó, lóg rajta a kék farmer, egy nagyobb, szakadt munkásbőröndöt és egy ruhával telepakolt nejlon táskát szorongat. A zsebébe bele-belenyúl és csörgeti a fémpénzt, majd kiveszi és párszor átszámolja a néhány euróját, ami az ebédjét betakarná. Besorakozott, szépen, illedelmesen, ahogy a többiek.
Ha nem épp bámészkodik az ember, észre sem veszi, mert – mondom – ápolt, de nyögjem ki végre: nem büdös! Viszont itt is jelen van a nagy testvér. Két marcona, félrevasalt ingujjú, kék ruhás biztonsági jelenik meg, és kiparancsolják a sorból, hogy távozzon.
Hirtelen kicsit megfagy a levegő, szó szerint köpni-nyelni sem tudok. Elküldik, a minden jel szerint állandó lakhellyel nem rendelkező, ámde önmagát még fenntartani képes bácsit. Enni jött, mert éhes volt. Nem volt kiöltözve, gondolta az ember, hogy hajléktalan, de mégis, igyekezett a bácsi. De ott, nem ehet!
Ezek a bácsik nem kellemetlenkedtek, semmivel, tukmálással vagy könyörgéssel sem léptek be a másik ember aurájába, életébe! Pusztán jelen voltak. De zavarja a vásárlókat, vagy a járókelőket, zavar minket, mivel Ő nem olyan, mint mi. Más, hát ne legyen ott.
Csak annak van joga „közénk“ állni, aki olyan, mint mi. Ha nem jár napi 8 órában gürcölni, ha nem kell a számlákat fizetnie, ha nem marja a hétköznapi ember nyűgje őt is, hát nem közülünk való. Verje meg az Isten!
