Sírva mulat a magyar! A világ szemüvegének lencséjén keresztül a magyar nemzet egyértelműen pesszimistának látszik. Hogy mégis ki szerint? Hát szerintünk, magyarok szerint.
Nem elég, hogy könnyeink fátyolán át vigadozunk, de úgy általában szürkébbnek látjuk a világot, mint azt a befüvezett patást Milne könyveiben. Legalábbis ezt gondoljuk mi önmagunkról, de ennek nagyjából annyi a realitástartalma, mint ahogy minden nemzet a maga lányait tartja alexebbnek. Bocsi Sanyik…
Jó, ha tudjuk, nem a nagyvilág reflektál ránk, hanem sajnos tudvalévő, hogy az egyik alapvető emberi tulajdonság nemzettől függetlenül a folyamatos elégedetlenség.
Úgy néz ki, nincs túl sok hely a nirvánában, szóval mindenkinek benne van az alap programjában a vágyakozás. Legyen az anyagi, vagy épp szellemi hiányérzet, nemcsak a magyar nemzet az, aki szeret belesüppedni abba, hogy neki márpedig most milyen szar.
Persze annak, hogy sosem vagyunk elégedettek a jelenlegi állapottal, és mindig a majd később elérkező időket várjuk, annak is megvan a maga előnye, mégpedig a motiváció.
Tudatosan, avagy tudat alatt rugdaljuk a saját asztrálseggünket annak érdekében, hogy végre lépjünk valamit a jobb jövő érdekében.
És jobbnak képzeljük el az eljövendő évtizedeket vagy évszázadokat a mai helyzetnél? Nem bizony. Az emberiség kollektív egoizmusban szenved, és azt hiszi, mi vagyunk a világ közepe, holott, valójában egy rövid kis villanás vagyunk a bolygónk életében.
Apró kis élősködők, akik bolygó méretű egójuknak köszönhetően, függetlenül az évszázadtól, mindig azt érzik, hogy az a kor, amiben élnek, az valamiért jelentős.
Minden ember azt érzi, valld be, te is, hogy a világméretű változások biztosan az ő életében fognak megtörténni.
Többek közt ezért éltünk már túl fejenként vagy négy apokalipszist is, ugye kedves 2012?! A világváltoztató események után jőni fog egy jobb kor, amit még soha senki nem látott.
Mi ez a pesszimizmus, fiatalok? Az emberi gondolkodás és létezés egyik legszebb tükröződése az irodalom és a filmművészet, az utóbbi években egyszer sem játszott el azzal a gondolattal, hogy mi lesz akkor, ha az elmúló jelent egy jobb kor fogja felváltani. Valamilyen oknál fogva az utópisztikus világábrázolás mintha kiment volna a divatból, és a jövőbeli világot mindenki úgy képzeli el, mint egy közel-keleti országot, ahol a lakosság nagy részét kipusztította a madárinfluenza, a maradék néhány túlélő pedig ízlésficamodott punknak öltözve harcol az utolsó diétás kóláért.
Értem, tesszük tönkre a világot magunk alatt, és lelkesen toljuk az emberiség nyakát neki a vágóhídnak, és a jövőt elég könnyű posztapokaliptikusnak elképzelni.
De ha nem is murdelt meg mindenki a spanyolnáthától, a jövőbeli világot akkor is egy kizsákmányoló nagyhatalom által vezérelt emópartinak képzeljük el. Ezzel persze semmi probléma, mert remek társadalomkritikák, és úgy általában elgondolkodtató művek születhetnek egy ilyen körülmények közé helyezett történetből, de
sehol egy jólétben élő társadalom, ahol a bőség kosarából mindenki egyaránt vehet, semmi olyan, ahol mindenki egyenlő és senki sem egyenlőbb?
Kezdem azt hinni, hogy társadalmunk olyan rossz, hogy el sem tudjuk már képzelni, milyen lenne a „jó világ”. Én is pesszimista lettem?