Körülbelül a második félidő elején behunytam a szemem és képletesen felcsillant egy kép és hang. Vitray Tamás hangja és Egerszegi Krisztina úszásának képe: Gyere Egérke, gyere kislány…
Bizony, stadionunk ilyen úszóteljesítményre volt leginkább alkalmas, nem pedig gólparádéra. De mégis gólparádét láthattunk a fiúktól. Miért? Még mielőtt beszélnék röviden Szeredről, a legfontosabb dolog.
Játékosaink még véletlenül sem becsülték le az ellenfelet, ami a legfontosabb momentuma volt ennek a meccsnek, tényleg mintha a Slovan ellen játszottuk volna kupadöntőt.
Tele volt a pálya Kalmárral, mindkét Vidával, és hát kezd elegánsan, lassan visszatérni a régi Davis, aki nagy kedvvel játszott. De minek dicsérni individuálisan valakit, ha ez főleg példaértékű hozzáállás volt a csapattól rettentően nehéz körülmények között.
Oké, Szered gyenge, de ahogy beálltak védekezni, és szinte szanaszét dobált akadályként álltak elénk, néha kedvem volt rákiáltani egy-egy szeredire, hogy menj odébb, mi focizni akarunk.
Ezt átütöttük időben, tehát esélyt sem adtunk arra az ellenfélnek, hogy kihasználva az időjárást, antifocival kiharcoljon akár egy pontot is.
Még egyszer, de nem utoljára, valahogy erről szól a foci. Angolosan csúszni, mászni egy meccsen, akár Szered ellen, és akár szakadó esőben is. Hm… Másodikok vagyunk, lehet pihenni a ligától, s pont ezért a mai „nyerünk, ha törik, ha szakad” filozófiával, azt hiszem, mindenki abszolút, de abszolút elégedetten térhetett haza a stadionból.
Rövid voltam ma, de a lényeget néha nem kell hosszasan magyarázni – szerintem ez az a focifelfogás, ami a célunk volt 2014-től….
