Még hogy nem minden a belső harcainkról, belső szükségleteinkről és az akarásról szól?! Amikor itt az a bizonyos nagy pillanat és végre valaki kopogtatna az ajtón, azt mondaná, szívesen bejönne és körülnézne, kényelmesen elhelyezkedne, s kérné, hogy hajtsam az ölébe a fejem, hadd simogathasson, akkor én ehelyett gorombán, több keresetlen szó kíséretében rácsapnám az ajtót, és fennhangon, magamban puffogva kérném ki magamnak, hogy mit képzel ez, mégis ki Ő, majd a nagyszerű, az előszobatükörrel folytatott dialógus után, nagy rössel még a kulcsot is ráfordítanám. Gyorsan letudva a kényelmetlen pillanatot, rögtön meg nem történtté téve azt.
Ott a baj. Ott a sok belső harc, a belső szükségletek, a magunk lelki űrjének a kielégítetlensége, maga a fekete lyuk, ami felszippant, egy porszemet sem hagyva lelkünk maradványából. Eltűnünk. Eltűntünk nyomtalanul.
Képtelenek vagyunk beengedni. Beengedni a simogatást, az ölelést, az elfogadást. Miért?
Ha épp a világ csodája történne meg velünk, mi akkor is csak olyanok lennénk, mint egy darab korhadt fa, egy érzelemmentes, szikkadt rönk. Belül üreges, könnyű, mert már réges-rég lényegtelenné, élettelenné váltunk.
Miért engedjük, hogy kiszáradjunk? Miért nem tápláljuk a magunk lelkét is folyamatosan? Miért nem szeretünk olyannak, amilyen? Amilyen a minden. Amilyenek vagyunk, amilyen a másik.
Ha valaki belép az életünkbe – bármilyen szándékkal is teszi –, már jön is a sértődöttség, a harag, az árulás, a színlelt megbánás, a féltve szeretés (a ragaszkodók örök ürügye), majd mindenek legrosszabbika, az öngyűlölet, mely lassacskán felemészti önképünket. Megeszi a szívet, megeszi a testet, a lelket. Felzabál a fekete lyuk, az öngyűlölet.
Csak játsszuk el: megtörténik a világ csodája, lám, kopogtatnak az ajtón. Örömmel kinyitom. Az ajtóm könnyedén nyílik, elakadás nélkül, gördülékenyen. Mert eleve nyitva vagyok. Odafigyeltem, hogy ne éljek szögesdróttal borított betonfalak, tabuk mögött, csak egy kis fakerítés legyen, ami épp csak a határt jelzi, s zár gyanánt is csupán egy kallantyú szolgál.
Odafigyeltem magamra, hogy ha jön, beengedhessem, ne fájjon a beengedés. Ne fájjon, amikor simogatni és szeretni szeretnének.
Ne kelljen akkor is magammal küzdenem, amikor megtörténik. Amikor a világ csodája érkezik. Ne kelljen előbb a magam nagy háborúit megvívni, s undokul rácsapva az ajtót időt kérni, majd tételesen, a nyereségeket, veszteségeket mérlegelve, alaposan átgondolni. Később pedig, a gondos kiértékelés után, látszólag elfogadni, kedvesnek lenni, de titkon mégis játszmázni és erőviszonyokat fitogtatni. Újra és újra hazudni. Elhazudni magam a külvilágnak. S a legközelebbinek: magamnak is.
Szerencsére egy életöltő alatt több csoda kopogtat. S ha jobban megnézem, visszamenőleg is, a nagyobb érkezések kétségkívül egytől egyig mind csodák voltak. Vannak, történnek. Minduntalan kopogtatnak.
