Vitathatatlan tény, hogy manapság a ,,pride”-ok korszakát éljük. Van ilyen pride, olyan pride, amolyan pride, már bróniknak is van saját felvonulásuk, sőt határozottan hajtanak arra, hogy egy világnapot is kiharcoljanak maguknak. (A fent említett csoportnak csak saját felelősségre tessék utánanézni, de léteznek!)
Bőszen ünnepeljük mindannyian, hogy mindenki másképpen egyforma, de elsősorban mindannyian emberek vagyunk. Hogy mi ezzel a probléma? Az égvilágon semmi. Elvileg.
De ha jobban belegondolunk, tényleg ki kell ezt így hangsúlyozni? Tényleg fel kell hívnunk a figyelmet arra, lehetőleg minél többször, hogy nemtől, rassztól, szexuális orientáltságtól függetlenül mindannyian emberek vagyunk?
Feketék, fehérek és tarkák, senkit nem érdekel, ki kinek fogja meg aaa… kezét.
Az utóbbi évek közízlésének termése egy nagy adag szaftos toleranciakampány. Mindegy, hogy milyen kisebbséget illetően kérik a toleranciádat, de a filmek, az irodalom, a média, de még a politika is egyértelműen átitatódott a tolerancia édes nektárával, ami részben teljesen okés, részben pedig számomra érthetetlen. Teljesen okés, mert az utóbbi évtizedeket, sőt évszázadokat despotikus módon és totálisan jogtalanul, uralta kizárólagosan egyetlen embertípus, a fehér férfi, aki természetesen megfelel a társadalmi elvárásoknak, azaz anyagilag független és heteroszexuális.
Ereje teljében, a húszastól a negyvenesig behatárolandó életkorában tengetve férfiasságtól dagadó mindennapjait, mindenféle piramisnak a csúcsán ő állt.
Tök jó, hogy erre a generációkon átívelő szociális ballépésre felhívjuk a figyelmet,
megmutatjuk, milyen sok résztvevője van még az életnek, és rámutatunk arra, hogy egyenlő eséllyel lehet egy adott témában bárki kompetens, nemcsak a ,,nagy fehér”.
Számomra viszont ott válik egy kicsit értelmetlenné a dolog, hogy a tolerancia igazából nem más, mint egy fikció. Talán csak szerintem, de baromira egyértelműnek kellene lennie mindenkinek, hogy minden ember egyenlő, de sajnos úgy látszik, mégsem az.
Azért lehet bonyolult kérdés számunkra ez a tolerancia dolog, mert miért kellene nekem tolerálnom valamit, amihez amúgy semmi közöm?
Mint például valakinek a nemi identitása, érdeklődési köre. Az, hogy ő kivel, mit művel a maga vagy más örömére a négy fal között, az egyrészt abszolút nem érdekel, másrészt pedig miért lenne az én dolgom?
Ebből következik, hogy az illető nem szorul rá az én toleranciámra. Amennyiben ez a bizonyos tevékenység másutt zajlik, mondjuk a szemem láttára, az már más tészta, de azt optimális esetben egyik jóízlésű ember sem tolerálja, akkor sem, ha teljesen ,,szokványos” hetero párról van szó, mert hát az sem rám tartozik. Tehát a toleranciát itt ugyancsak nem befolyásolja a kisebbséghez tartozás.
Tartozzunk inkább kollektíven az EMBER kategóriába, és viselkedünk ahhoz méltóan. Senki ne akarjon lenni se több, se kevesebb.
Mert sajnos arról is szót kell ejtsünk, hogy a nagy bizonygatás és önigazolás közepette néhányan szakszerűen átestek már annak a bizonyos lónak a túlsó oldalára, és másságukat, ami egyébként egy nagyon csúnya szó ilyen téren, egyenesen már előnynek tüntetik fel.
„Én is olyan vagyok, mint te, csak más!”
Ez a mondat, az emberiség egyik legsemmitmondóbb mondata is lehetne. Aki azt akarja, hogy a társadalom szemével egyenlőként tekintsenek rá, az elsősorban kezelje ő maga is egyenlőként önmagát a társadalommal.
Felesleges tüntetnie bárkinek is a másságával elfogadásért, ha ő magában el tudja fogadni annak gondolatát, hogy igen, mindannyian mások vagyunk, de ehhez senkinek semmi köze nem kell, hogy legyen. Mindannyian emberek vagyunk, és örüljünk az életnek a magunk módján. Legyünk büszkék arra, hogy emberek vagyunk, és ehhez méltóan tudunk bánni a többi emberrel.
