Az idősebb korosztály közül sokan emlékeznek a szenzációs nyárasdi női kézilabdára, vagy városunk kilencvenes évekbeli férfi kézilabdacsapatának elsőligás történetére. Rég volt, szép volt, de városunkban egy új fejezet nyílt, amelyről a későbbiekben hasonlóan emlékezhetünk. A dunaszerdahelyi városi kézilabdaklub elnökével, Horváth Zoltánnal beszélgettem, reménykedve és bízva mindebben.
Zoltán, milyen módon sikerült létrehozni egy közös kézilabdaklubot, a Városi Sportklubot?
– Évtizedes hagyományai vannak régiónkban a kézilabdának, itt említem meg nemcsak Nyárasdot vagy Dunaszerdahelyt, hanem Gútát, Csallóközaranyost, Léget és Naszvadot is. Ez egy jó sporttörténelmi alapnak számít, viszont pár évvel ezelőtt szembesültem azzal, hogy a két utánpótlásnevelés-bázis sokszor vérre menő küzdelmeket folytatott egymással, láttam a dunaszerdahelyi gyerekeket, akik egymás ellen harcoltak, láttam a dunaszerdahelyi szülőket, akik egymás ellen szurkoltak.
Amikor jobban beleláttam mindennek a hátterébe, felötlött bennem, hogy jobb lenne ezt a két klubot egyesíteni. Szerintem mindenképpen jobb, ha a gyerekek egy klub, egy zászló alatt a városért versenyeznek.
Ezt az elképzelésemet felvetettem a két klub akkori vezetőjének, akik hősies munkát végeztek a maguk klubjában, és próbálták valamilyen szinten a két klubot életben tartani.
Az írás megjelent a Klikkout 2018/9. számában.
Megpróbáltam őket leültetni egy asztalhoz, persze, előtte kicsit konzultáltam a kézilabda világát ismerőkkel. Közülük sokan szkeptikusként úgy vélték, a mély ellentét miatt az egyesülés a két klub között nem valósítható meg. Ám én nem szeretem a vesztes meccseket, belevágtam, és végül sikerült egy asztalhoz leülni. Ez volt az egyik döntő momentum abban a miliőben, amiben voltunk.
Ezek a belső viszonyok és a helyzet. Maga az ország kézilabda szövetsége mennyiben volt segítség, avagy akadály ennek a tervnek a megvalósításában?
– Egyértelműen segítség. A Szlovák Kézilabda Szövetségben új szelek kezdtek fújni, más vezetőség, más elnökség, más koncepció, aminek egyik része volt az, hogy regionális kézilabdaközpontokat hoznak létre Szlovákia-szerte, és erre lehetett pályázni. Ennek a pályázatnak voltak bizonyos feltételei, közös klub, újjáéledő női csapat, ifi korosztályok, tehát ezeket úgy számba-latba vettük, hogy mi valósulhat meg ebből Dunaszerdahelyen, és rájöttünk, ha írunk egy jó pályázatot, akkor talán sikeresek is lehetünk. Sikerült, és Dunaszerdahely regionális kézilabdaközpont lett, ami a lányokat illeti.
Ezek a kiindulópontok, aztán következett a terv megvalósítása a gyakorlatban. Nehéz egy kézilabdaklubot alakítani a régiónkban?
– Hm… Elgondolkodtunk azon, hogy a városunk focilázban ég, ami nagyon jó dolog, a férfi csapattól az akadémián át mindenhol, a hölgyek viszonylatában azonban nem volt hasonló volumenű dolog. Úgy gondoltuk, ha a férfiaknál a fővonal a sportok között a foci, a hölgyeknél lehetne a kézilabda. Ennek próbáltam a városvezetésen belül is más szemléletet biztosítani, és ahogy jöttek a női csapat eredményei, sikerei hétről-hétre, egyre több szurkoló járt ki a meccsekre.
Ahogy a két utánpotlásklubnak a fogazata összeállt egy működő struktúrába, elkezdtük hinni, hogy most már egy zászló alatt tudjuk továbbvinni a dunaszerdahelyi kézilabda történetét.
El kell mondani, hogy ez akár erkölcsi, vagy anyagi támogatók nélkül nem működne. Természetesen a városi támogatás, a DAC tulajdonosának támogatása, vagy a városban működő cégek, magánszemélyek, támogatása nélkül nem ment volna. Itt azért ki kell emelni azt is, hogy a kézilabdaklub mögött óriási szülői támogatás van.
Milyen a klub struktúrája, illetve a szakmai állománya?
A női csapat edzőjeként itt dolgozik velünk több mint másfél éve Prikler Szilvia, aki lényegében a klubunkban a szakmai igazgató pozícióját tölti be, és az ő vezetésével felállt az edzőstruktúra. A klub megalakítása után a két utánpótlást nevelő klub vezetőjével, Brunczvik Tündével és Németh Jolánnal (Talent SK) leültünk, és mi hárman alapítottunk egy polgári társulást Városi sportklub néven. Ez némileg egyfajta kompromisszum volt a két előző klub vezetőjével, másodsorban ez a megnevezés egyértelműen üzeni, hogy egységben, a város égisze alatt működünk.
Mi hárman alapítottuk a polgári társulást, a mai napig viszont már hat tagja van
– három fizikai személy és három jogi személy. Az elnökséget is úgy állítottuk fel, hogy a három alapító tag mellé a két elődklub és a város jelölt személyt. Abban az esetben, ha a szavazás döntetlennel érne véget, döntéshatározati joga az elnöknek van.
Dunaszerdahelyen, a régiónkban hagyományosan remek a szurkolói bázis, hattér. Milyen például az edzéseken és a meccseken?
– A dunaszerdahelyi sport hátteréről egyértelműen el lehet mondani, hogy fenomenális, bármilyen sportról legyen is szó. Ebbe a háttérbe beletartoznak a szurkoló szülők is. Nem tudok ott lenni minden edzésen, de három dolgot észlelek. Egyik a szülői koncentráció, az elszántság, és az, hogy teljes mértékben élnek a kézilabdával. A másik, hogy korosztálytól függetlenül az odaadás, az elszántság, a kitartás, amellyel abszolválják az edzéseket. A harmadik az a szakmai munka, amit az edzőktől látok.
Úgy gondolom, hogy a régiónkban azok az egyének, akik a gyerekekkel foglalkoznak, a szívüket, lelküket belerakják a napi munkába.
És milyen a mérkőzéseken? A hangulat a telt sportcsarnokban, amikor megszólal a Nélküled, de ez a szurkolói miliő nálunk érvényes akár a karate- és a birkózóversenyekre is.
Lehet, hogy elfogult leszek, de szerintem ez a régió valahogy jobban át tudja élni a sport szépségét, mint bárhol máshol, s nemcsak a focira gondolok.
– Igen, ez egyértelmű. Valahogy mi meg akarjuk mutatni mindenhol, hogy erősek vagyunk, erőteljesebb bizonyítási vágy van bennünk, emiatt mi mást és máshogyan produkálunk bármelyik sportban, az országon belül vagy kívül is.
Teljesültek eddig az elképzeléseid a dunaszerdahelyi kézilabda új arculatával?
– Hm… Azt hiszem, úgy áll, ahogy én azt elterveztem. Persze, volt igény arra, hogy gyorsabban haladjunk, de szerintem minimum két év kell ahhoz, hogy megtanuljunk tiszta közös klubként működni.
Amikor feljutottunk a felnőtt csapattal az első ligába, a cél a biztos bennmaradás volt,
hát azt megugrottuk, mert fél év után azt mondtuk, evés közben jött meg az étvágyunk. Újradefiniáltuk a célt, végül negyedikek lettünk. A mai megerősített kerettel azt mondjuk, minimum tartsuk meg azt, ami volt, de ha lehet, akkor legyen dobogós helyezés.
Mit ad neked a sportvilág, mi tölt fel?
– Ha csak három szóval kellene erre válaszolnom, akkor azt mondanám, hogy a nagyon sok mosolygó gyerekarc, amikor hozzák a kupákat, vagy az elégedett szülők látványa, vagy a dunaszerdahelyi szurkolók buzdítása… Ez olyan gazdagság és feltöltődés, amiért megéri ezt csinálni.
Egy mondattal, hogyan jellemeznéd a klub hosszútávú céljait?
– Ha pár éven belül vissza tudjuk idézni azt a kézilabda hangulatot, amit Nyárasd produkált, akkor én azt mondom, hogy c‘est la vie…
Végezetül, mi szól a lelátókról leginkább a meccseken?
– Az a vicc az egészben, hogy a városunkban 114 éve minden a DAC, de mi is próbálunk és el is fogunk odáig jutni, hogy a nevünkbe belevarázsolódik a Városi SK mellé a DAC. A szurkolóink egy része a Hajrá Dunaszerdahely! rigmust használja, kicsit a Hajrá VSK!, néha a Hajrá DAC! is megszólal. De ami a legfontosabb, hogy megszólal a Hajrá Dunaszerdahely!
