(DAC–Nagyszombat, kicsit másképp)
5 szilva, 2 barack, 1/2 vaj… ja, hogy ez már nem a győztes meccs utáni ünneplés, hanem a hétfői reggeli bevásárlólista eleje?! Fel kéne ébredni haver! De hisz nem is aludtam, mi tényleg legyőztük a Nagyszombatot! A kutyafáját, már megint úgy írom a jegyzetem, ahogy a Csillagok háborúját forgatta a George Lucas! Össze-vissza! Ugrálok epizódról epizódra, vásári lovas szekérről lyukas kerekű traktorra. A majdnem kikaptunk, és a hatalmas győzelem volt közt akkora a harc és a küzdelem, hogy két Budát is visszafoglaltunk volna vele a töröktől…
Talán pont ez az, ami közvetlen meccs után mattolja a szürkeállományom. Blokkolja a harc a tudatom?!
Mindig így vagyok vele, legyen az győzelem vagy vereség. Egyszerűen aludnom kell rá, hogy megfogalmazódjanak bennem a gondolatok. Hisz’ alvás előtt akkora az űr a fejemben, hogy beszippantana egy szomszédos univerzumot is. 3:2, 2:2, 1:2, 1:1, 1:0 – most próbáljuk meg visszafelé olvasni, és rögtön beugrik a megfejtés. Ezzel együtt pedig visszaáll a normál tudatom, ó igen! A tudatom (itt főnév!)! Akkor most tudatom(itt ige!) veletek, sőt közhírré tétetem, hogy bajnokot vertünk! És micsoda meccs volt, kérem szépen! Az elejétől a végéig elmesélem:
Szerintem már régen nem a Slovan elleni a legnagyobb derbi, hanem a DAC–Spartak!
Nagyban hozzájárul persze a lelátói „csata” is, amire pár nappal a találkozó előtt egy idősebb hölgy is felhívta a figyelmem. Mondván, korai az a három órai kezdés, mert több idejük marad a huligánoknak „bordelt csinálni”. Ami most feltűnt, hogy meglehetősen passzívak voltak a nagyszombati drukkerek a lelátón. Azon kívül viszont ismét „maradandót alkottak” – sajnos. Ezúton szeretném megköszönni a tervezőnek, hogy az egyik áruházlánc buszmegállóját az Arénánk vendégszektora elé „rajzolta meg”. Mosolygok rajta mindig, ha arra járok. Az Istenért se’ hagynám ki a poént, hogy traktorok helyett talán teszkós busszal jöttek. De az akciós cuccokat elkapkodták az orruk elől.
Álomszerű kezdés, a hetedik percben Divković gólra váltja a „Bayo-tól kapott zsetont”, amivel körhintára ültette a vendégeket.
Ezzel a kölyök eloszlatta a kételyeket mindenkiben, akik attól féltek, hogy az elefántcsontpartin kívül senki nem rúg gólt – 1:0.
Sőt a mester, tán valamilyen égi sugallatra, kettétörte azt a bizonyos zsetont és a másik felét Tretyakovnak adta. Durva felállás! Az égiektől kapott erőt, csak a hamis lámpásból előbújt Ali törte meg – 1:1, 1:2. Meglehetősen unszimpatikus fazon, mit ne mondjak! Vesztes helyzetben is zengett az óda, pedig nem volt okunk dáridóra. Futhattunk az eredmény után, és a kezdeti kellemes időjárást, hűvösebb fuvallatok zavarták meg. Nagy veszteség lett volna pont nélkül végezni. Nekünk győzni kellett mindenáron!
Csere: bejött a Pacsi (hogy miért ült, azt én inkább nem firtatom, majd az idő…)
Tíz perc telt el a csere után, azt nem mondom, hogy hosszú volt, de rövid se’. Beszorult a Nagyszombat, egyik oldalról a B-közép, másikról a csapat ostromolta. Ha harc, hát legyen harc! És már nem volt hátraarc! A kipattanó labdát Divković küldi ismét a hálóba. Amolyan tőrként döfi Rusov szívébe, aki pár perccel előtte még időhúzásból maturált – 2:2. Bevallom, én már itt örültem, hogy legalább az egyik pontot otthon tartjuk. De vérszemet kaptunk, ez a gyors játék csúcsragadozóvá változtatta a fiúkat. Mit vérszemet, vérszagot is érezhettünk, amikor Davist buktatták a tizenhatoson belül. De láss csodát, még ő kapott sárga lapot „színészkedésért”! Sicc!
Eljött az igazság pillanata, ami eddig kimaradt, az most góllá érett. Ami eddig a létünket éltette, az most az éltünket emelte a csúcsra!
Nem megyünk haza, a győzelmet meg kell ünnepelni – közli velem a menyasszonyom. Mit kívánhat az ember még, minthogy minden focit szerető pasi mellé egy focit imádó asszonyt adjon a Teremtő, és boldog lesz az életük! Megint átugortam egy epizódot, akarom mondani a happy end-et: Pacsi gól, Pacsi gól, Pacsi gól – 3:2! Sokadik próbálkozására csak betalált, aztán mint aki citromba harapott, úgy ünnepelt a csapattal. Meg a gyepmesterrel, akit az edző „bevett a buliba”. Megérdemelte ő is, hiszen minden fűszálat úgy állított be, hogy a lefújás után a győzelem a Dunaszerdahelyé legyen! És milyen a győzelem íze? Kinek körte, kinek barack, kinek szilva. Mértékkel bepuszilva!
Utóirat: te meg kedves nagyszombati cserekapus, figyelj most ide. Instán nem tudok üzenni, ezért itt írok neked. Nem kívánok sem jót, sem rosszat. De abból hármat!
(Roberto)
