XVI. Labdarúgó-vb – Franciaország, 1998
A történelmi tények száraz közlése olyan, mint a pörkölt szaft nélkül! Mivel ínyenc vagyok, legyen kakaspörkölt nokedlivel… A mi kakasunk 1998-ban Footix névre hallgatott, és nem a fazékban végezte. Szóval ez a francia nemzeti szimbólum stilizált változata volt a 16. Labdarúgó-világbajnokság kabalafigurája. Ebből kiderült, hogy a rendezés jogát Franciaország kapta.
Sosem „csíptem” különösebben a gallokat, mi több, szerintem nem fair a francia bajnokságot az európai topligákhoz sorolni. Az viszont megmaradt bennem, ahogy Barthez kapus minden meccs után csókot kapott a kopasz fejére. Didier Deschamps ebben az évben lett játékosként világbajnok, amit húsz év múlva – 2018-ban – már edzőként megismételt.
Még 1996-ban Anglia kontinensviadalt szervezett, ahol „aranyból volt” a németek gólja a döntőben.
A foci hazatért Angliába, avagy az Eb dala, a Football’s Coming Home hatalmas sláger lett. Annyira hatalmas, hogy 2008-ban Dunaszerdahelyen hasonló okokból erre a zenére vonultak ki a csapatok a gyepre. Aztán tudjuk, mi történt a Sport utcában… Szóval inkább, csak „látogatóban volt” az a bizonyos Football a Csallóköz szívében akkortájt. Visszatérve a ’96-os Eb-re: sem a magyar nemzeti tizenegy, sem – az először önállóan induló – Szlovákia nem jutott ki. Nem úgy, mint a csehszlovák „válás” után a csehek. Egészen a döntőig meneteltek, ahol a Nationalelf csak aranygóllal tudta legyőzni őket. Azt a gólt Petr Kouba kapta, akit még megcsodálhattam ’92-ben a Sparta Prága mezében a szerdahelyi stadionban. Tőlünk akkor hármat kapott, igaz, egyik sem volt arany… Hogy mi is volt az aranygól? Valami olyasmi, mint a kocsmában az a feles, amit már nem kellene meginni! Szóval, végzetes! Később próbálkoztak még az ezüstgóllal is, de mindkettőnek az lett a sorsa, ami valószínűleg a legutóbbi vb videóbírójára is vár. Szép volt, jó volt, de köszönjük, inkább nem kell.
1986 óta sosem álltak ilyen közel a magyarok a világbajnoksághoz. Aztán pont egy tucat akadály gördült eléjük.
Csank János szövetségi kapitány fiai a selejtezőcsoport utolsó mérkőzésén pontot raboltak a finnektől. A magyarok ezzel a második helyen végeztek, ami ekkor pótselejtezőt jelentett. Bár sokak szerint a lehető legerősebb ellenfelet kapták, a jugoszlávok egy tucat gólja több mint sok(k) volt. A jugók, vagyis a szerbek és a montenegróiak kombója összesítésben 12:1-re győzött. Nem irigyeltem szegény Sáfár Szabit, a válogatott kapusát, mert az a 12 gombócból is megfeküdné a gyomrom… A 1998-as esztendő a DAC háza táján sem volt rózsás. A sárga-kékek elbúcsúztak az élvonaltól. Erre az 1985-ös tagságunktól kezdve még nem volt példa!
Először harminckét csapattal, több mint egy hónapig tartott a XVI. Labdarúgó-világbajnokság.
Pontosabban 1998. június 10. és július 12. között került rá sor. A 32 csapat 8 négyes csoportot alkotott. Köztük, akiktől a végső sikert várták egyesek: az angolok a nyolcaddöntőben estek ki, az Európa-bajnok németeket a horvátok verték egy körrel odébb. Apropó, a német válogatottra a kudarc miatt „vérfrissítés” várt. Pedig a legendák közül nagy kedvencem volt a Matthäus–Klinsmann duó. Az egyiket évekkel később láttam „bőrnadrágban” ülni a magyar válogatott kispadján is (eredménytelensége, és főleg a viselkedése elhalványította a bennem élő kultuszát).
Amikor végigfutok az emlékeimben, a focin kívül sok minden más is előkerül. Kirepülve a szülői házból, az 1998-as év egy korszakot zárt le, így a focihoz fűződő viszonyom is változott. Persze, a labda már felnőtt szemmel is gömbölyű maradt…
A piros-fehér kockás mez a horvátok etalonja. Tulajdonképpen olyan, mint egy felfokozott érzelmű szerencsehozó talizmán. A döntőre viszont elfogyott az „ereje”.
Már vezettek a horvátok az elődöntőben. Szinte hihetetlen, de ez volt a franciák második bekapott gólja a tornán. Aztán fordítottak a hazaiak, és a döntőbe jutottak. A másik ágon a hollandok és a brazilok néztek farkasszemet, ahol egy másik kultikus mez – az a bizonyos narancs mez – szintén nem hozott szerencsét. Az így kialakult helyosztón Horvátországnak jutott a bronzérem. Első vb-részvétel, és rögtön egy harmadik hely, azt hiszem, itt szerettem meg az „európai brazil” focit játszó „kroátokat”. A döntőben a franciák ellenfele Brazília volt…
Döntő: Franciaország–Brazília 3:0 (2:0), g.: Zidane 2, Petit.
Sima meccsre emlékszem, ami egy világbajnoki döntőre nem mindig jellemző. Pláne, ha azt a Copacabana homokos tengerpartján nevelkedett labdazsonglőrök játszák, persze már nem mezítláb. Bár a rendező ország minden esetben titkos esélyes a végső sikerre, most nem a franciák voltak a legnagyobb favoritok. Behúzták az aranyérmet, de így sem lopták be magukat a szívembe. Négy évig volt náluk a kupa, aztán 2002-ben úgy vesztették el azt, hogy gólt sem rúgtak a vb-n. Ám ez már egy másik sztori, vagyis a következő. Tsubasa kapitány, készen állsz rá, hogy közösen elmeséljük?
(Roberto)