„Milyen lenne, ha én hoznék létre egy saját erdőt”

Városunkban is élnek olyan fiatal képzőművészek, akikre már hamar felfigyelt a szakma. Közéjük tartozik Helen Tóth is.

Megjelent a Dunaszerdahelyi Hírnök 2018/15.számában.

Hogyan került a művészet közelébe?

Fokozatosan, apránként, állandóan növekvő intenzitással. Úgy igazándiból viszont a pozsonyi tanulmányaim alatt, ahogy régen, most is a fővárosok húzzák a művészeket, mivel nem lokális megragadt mókuskerék, hanem burjánzó, eklektikus áramlás jellemzi és állandó fejlődés, szóval mindenképpen Pozsony egy olyan hely, ami kétség kívül közelebb visz a művészetekhez, klasszikushoz és kortárshoz egyaránt.

Egyértelmű volt, hogy a képzőművészetet választja vagy gondolkodott azon, hogy más területen fog továbbtanulni?

Azt kell mondjam, hogy nem. Alapiskola után csak egy középiskolára volt beadva a jelentkezésem, a pozsonyi képzőművészetire, s hogyha nem vettek volna fel elsőre akkor addig vártam volna s próbálkoztam volna amig nem sikerül. Így volt ez a főiskolával is, oda például másodszorra jutottam be. Nem volt” B” terv, mert nem akartam semmi másba fektetni az időm s energiám, kivéve a felkészülést arra, hogy a következő felvételin jobban teljesítsek.

Hol szokott alkotni?

A tanulmányaim alatt Pozsonyban volt műtermem a gyönyörű, 1885-s építésű neobarokk Pállfy palotában, amely főiskolánk székhelye a mai napig. Onnan a nyár elején kiköltöztem és jelenleg édesapám kertjében dolgozom, mert amíg az időjárás megengedi, jobban szeretek kint festeni. Rajzokat, skicceket és analóg fotókat viszont kint terepen készítek, erdőkben, Tátrában, Duna mellett, aztán azokból merítek a festményekhez. Nemsokára nekiállok egy új műtermet keresni.

Az interjú tovább olvasható a Dunaszerdahelyi.sk oldalon

 

Hozzászólások lezárva.

Ez a webhegy sütiket hassznál, hogy javítani tudjon a felhasználói élményen. Elfogadás Tovább