Mostanra bárkinek is volt ellenvetése az ősz ellen, nyugodtan félreteheti protestálását, és beletörődhet, hogy a nyár visszatapsolása immáron teljesen reménytelenné vált.
Októberünk a laikus szemlélődőt könnyedén összezavarhatja, hisz az ősz második hónapjaként van jelen, a naptárban tizedikként szerepel, nevében pedig nyolcat hirdetve maga is komoly identitásválsággal küszködik.
Az egykori római naptárak szerint október, ahogy a neve is utal rá, volt a nyolcadik hónapja az évnek, viszont a későbbiekben a szoláris évhez való egyre pontosabb naptárigazgatásnak köszönhetően visszacsúszott a hierarchiában a tizedik helyre.
Az írás megjelent a Klikkout 2018/10. számában.
Történelmi, valamint kulturális szempontból nekünk, magyaroknak az október egyébként is komoly jelentéssel bír, ugyanis múltunk meghatározó eseményei közül három is ebben a hónapban történt.
Hogy tisztában legyünk vele, miről is van szó, idén lesz százhatvankilenc éve az aradi vértanúk kivégzésének, száz éve az őszirózsás forradalomnak és hatvankét éve a vérbe fojtott felkelésünknek a szovjet elnyomás ellen.
Mivel az október ennyire megemlékezésre méltó eseményekkel sűrűn teletűzdelt hónap, ildomosnak tartom, hogy ahogy azt a trianoni megemlékezések kapcsán is tettük, szenteljünk pár szót magunkra.
Bár nem szeretem ezt a szót, gondolkodjunk el rajta, mit jelentenek nekünk, „külhoni” magyaroknak ezek a dátumok, és hogyan emlékezzünk meg róluk illően a mai korban. Amennyiben az individualista világnézet még nem fertőzte meg teljesen az emberek agyát, mindenkiben fellelhető kell legyen egy bizonyos szintű vágy – tartozni valahová.
Ez a valahová jelenthet akár egy személyt, de akár egy egész embercsoportot is, többek közt ennek is köszönhetően alakultak ki a nemzetek. Számomra, erőteljesen pacifista világnézetű ember számára, épp ezért is olyan fülsértő azt hallani, hogy külhoni magyarság.
Miért kellene helyhez kötni a nemzeti hovatartozást?
Többször tapasztaltam, hogy a határon átlépve azért ér megkülönböztetés, mert egy másik ország lakosaként vallom magam magyarnak. Az ország pusztán egy közigazgatási egység, a nemzet fogalma nem kell, hogy ismerjen határokat.
Hol van akkor az a hon, ahonnan nézve én külsősnek számítok, ha én is ugyanazt a nyelvet beszélem, mint 15 millió másik?
Addig tart a magyarság, ameddig a térképen berajzolták, vagy addig, amíg értik, miért nem koccintok sörrel? Hogyan emlékezhetünk hát meg méltóképpen a magyarság ezen sarokköveiről? Egy kanonizált és bevett módja a megemlékezésnek az, amit az iskolákban is praktizálnak, bemagoltatják a diákokkal az eseményekhez tartozó neves történelmi és politikai személyek neveit, majd elcitálják a gyereket egy megemlékezésre, ahol az ismerősen unalmas neveken kívül semmi mást nem fog fel.
Természetesen a lexikális tudás elsajátítása is nélkülözhetetlen része a hagyományok ápolásának, de én a magam részéről jobb’ szeretném,
ha az ilyen évfordulókon mi, magyarok, a sok látványos és önigazolós koszorúzás mellett inkább beszélgetnénk ezen múltbéli eseményekről.
A tények mellett, ha meg tudnánk ragadni azt az érzést, amit eleink éreztek, mikor fegyvert ragadtak a magyarság megmaradása mellett, azt az elhivatottságot, ami szította őket, hogy többszörös túlerő ellenében se hajtsanak fejet, akkor nem kötelességtudatból és képmutatásból emlékeznénk meg a jövőben, ahogy azt ma sokan teszik sajnos, hanem önérzettől vezérelve. Ezzel is biztosítanánk magunknak a fennmaradást további ezer évre.
